Gyerekjátékok

Gyerekjátékok

FEJEZETEK

  • ESZKÖZÖS JÁTÉKOK
  • MOZGÁSOS JÁTÉKOK
  • PÁRVÁLASZTÓ JÁTÉKOK
  • SZELLEMI JÁTÉKOK
  • FÜGGELÉK
  • A JÁTÉKOK TÍPUSRENDJÉRŐL

Fejezetünkben áttekintést kívánunk adni a magyar népi játékok típusairól. Ezeket az MTA Zenetudományi Intézetének Archívumában lévő mintegy tizenötezer játékleírás alapján közöljük. Az országosan elterjedt játékok esetében az egyes leírások a tipikus jegyek kiemelésével jöttek létre; ezeknél értelemszerűen helységnevet nem tüntettünk fel. Ahol azonban a leírás megegyezik egy konkrét játékkal, ott szerepel a származás helye. A típusalkotás és rendszerezés során célszerűnek látszott a játékcselekmény leglényegesebb eleméből, a játékmagból kiindulni. A rendszer alapegysége a játéktípus: ez olyan változatok összessége, melyeknek cselekménymagva lényegében azonos. (Egyes típusokat altípusokra is lehet bontani, például az ugróiskolát vagy a bújó-vonuló játékokat.) Az egymáshoz közel álló típusok típuscsoportokba sorolhatók. A különböző típusok és típuscsoportok végső soron négy nagy tömböt alkotnak, az eszközös, a mozgásos, a párválasztó és a szellemi játékok tömbjét.

Eszközös játékok:
Tárgykészítő játékok
Eszközös ügyességi játékok
Sportszerű népi játékok

Mozgásos játékok:
Különféle ügyességi és erőjátékok
Fogócskák
Sokféle vonulás

Párválasztó játékok:
Párválasztó körjátékok
Leánykérő játékok
Párválasztó társasjátékok

Szellemi játékok:
Szellemi ügyességi játékok
Becsapós játékok
Kitalálós játékok
Tiltó játékok
Rejtő-kereső játékok

{6-545.} ESZKÖZÖS JÁTÉKOK

Itt azokat a játékokat tárgyaljuk, amelyekben az eszköz elkészítése, illetve a vele való játék a lényeg.

Az eszközzel való játszás sok esetben kötetlen formában jelenik meg. A kötetlen játékok gyakran önkéntelenül, nem tudatosan alakulnak ki; sem elejük, sem végük nincs, észrevétlenül képesek más tevékenységi folyamatokba beilleszkedni. A kötetlen játékoknak ebből a nem mindig tudatos, esetleges voltából következik talán legjellemzőbb vonásuk: egyszeri, szabálytalan voltuk. A pontosabb elemzés érdekében kell megkülönböztetnünk a kötetlen játékok két nagy csoportját, az alkalomszerű és a szerepjátékokat, már csak azért is, mert a kötetlen játékok e két fajtája között igen fontos különbségek mutathatók ki. Az alkalomszerű kötetlen játékok legfőbb jellemzője a lehető legnagyobb mérvű variálhatóság. Idesoroljuk a növényi játékok jelentős részét, a homok- és sárjátékokat, az egyes játékszerekkel (zúgattyú, pörgetők) való játszást stb. Ezek közül sok egyedül, társak és minden szerveződés nélkül is játszható. Az ilyen cselekvéseket elsősorban azért tekinthetjük játéknak, mert bár formailag kezdetleges, képlékeny szerkezetet mutatnak, mégis a játéknak megfelelő módon jellemzik valamely egyén vagy csoport tevékenységét. Ugyanakkor ezeket a játékokat is játszották társaságban. Tudatosan kerültük itt a „csoport” kifejezést, mivel hangsúlyozni kívántuk, hogy az említett esetleges társulások nem tudatosan szervezett akcióközösségek (Fél 1948). Az esetleges játszótársaságokat – az általuk játszott játékokhoz hasonlóan – semmiféle szabály sem köti, kialakulásukat, létrejöttüket semmi sem befolyásolja, a pillanatnyi szituáció függvényei. Ezzel szemben a kötetlen játékok másik csoportját képező szerepjátékok már jóval nagyobb fokú szervezettséget és szabályozottságot mutatnak. Idesorolhatunk minden olyan egyéni vagy csoportjátékot, amelyben a résztvevők különböző szerepeket (apa, anya, pásztor, gazda) játszanak el, s a játékok lényegét jelentő szerepvállalásoknak megfelelően viselkednek a játék időtartama alatt. Természetesen a játékfolyamat itt is szabálytalan, legalábbis játékszabályok által nem meghatározott, de már érvényesülnek bizonyos hallgatólagos megegyezések, előfeltevések. Ezek legfontosabbika a vállalt szerepnek megfelelő viselkedés.

E szerepjátékok elsősorban arra hivatottak, hogy elősegítsék a mindennapi élet bizonyos készségeinek, ismétlődő helyzeteinek, tevékenységeinek az elsajátítását és begyakorlását, illetve igyekeznek ellenőrizni és ellenőriztetni a már ismert sémák használatát. Tehát míg az alkalomszerű kötetlen játékok „csak” a természeti környezet megismerésére alkalmasak, addig a szerepjátékok mindenekelőtt a társadalmi környezet elsajátítását célozzák.

A kötetlen játékok legfontosabb összetevője e játékok tárgyi világa. Ezen belül megkülönböztethetjük a környezetnek a játék folyamatába bevont (élő vagy élettelen) elemeit, illetve a játékszereket.

A gyermek akármivel játszik, azt tulajdonképpen játékszernek tekinthetjük. Mivel azonban így a fogalom szinte a végtelenségig (és egyben a használhatatlanságig) tágítható, bizonyos megszorításokkal kell élnünk. Játékszernek azokat a különböző anyagokból (növényi, állati alapanyagok, fa, kő, papír, fém stb.) készült, kizárólag a játszás céljait szolgáló tárgyakat nevezzük, amelyek formájukat, alakjukat tudatos emberi tevékenység nyomán nyerik el. Ebben a meghatározásban – részben burkolt, részben kifejtett módon – a játékszerek több fontos tulajdonsága benne foglaltatik. A játékszerek a szocializáció {6-546.} folyamatának, a játéktevékenységnek a tárgyi kellékei. Jelentőségük abban rejlik, hogy egyrészt tárgyiasítják, kézzelfoghatóvá teszik a más módon el nem sajátítható ismereteket, másrészt pedig önmagukon túlmutatva továbbadják a hozzájuk tapadó elvárásokat, értékeket, normákat. Az a tevékenységi kör és jelentéstartalom, mely szerint a különböző játékszereket használják, pontosan visszatükrözi a közösség, a társadalom értékrendszerét és világképét, s épp ebben rejlik a játékszerek rendkívüli kultúrtörténeti, társadalomtörténeti, szociológiai jelentősége.

A játékszereket – elsősorban funkcionális szempontból – határozottan meg kell különböztetni a játékeszközöktől. A játékeszközök mindenekelőtt abban különböznek tőlük, hogy önmagukban nem alkalmasak a játékra, sőt a velük való játék is csak akkor értelmes, ha a tevékenység meghatározott szabályok szerint folyik (Kresz 1948: 9). Ennek megfelelően a különböző ügyességi és sportjátékok eszközeit (ütők, botok, fagolyók) nem tekinthetjük játékszereknek.

Már az előző meghatározásból is kitűnt, hogy a játékszereknek számtalan változata, formája, csoportja, típusa van. Ezt a tényt tükrözik a játékszerek felosztására tett kísérletek. Ennek során megkülönböztettek elsődleges – azaz gyári készítésű – és másodlagos – azaz alkalmi, élő és ideológiai – játékszereket. A pszichológusok szilárd és változó Szerkezetű (homok, sár) játékszerekről, míg főleg a német kutatás etnográfiai, antropológiai és kulturális játékszerekről beszélt. A játékszerek felosztásának igazán fontos szempontjára azonban már a század elején felfigyelt Gabnay Ferenc. Megállapítása szerint (1904: 142) vannak önálló játékszerek, amelyek egy meghatározott játék eljátszásának céljából születtek, és vannak utánzó játékszerek, amelyek valamely használati tárgy utánzatát jelentik. Nyilvánvaló, hogy ez a felosztás – még ha Gabnay nem is utal erre – szoros kapcsolatban áll az alkalomszerű, illetve a szerepjátékokkal. Az önálló játékszerek természetszerűleg csak egyetlen, meghatározott játékesemény céljából alkalmazhatók (gondoljunk például a különböző zúgattyúkra, búgókra), másra nem használhatók. Ezzel szemben az utánzó játékszerek különböző játékeseményekben és -folyamatokban alkalmazhatók, szabadon variálhatók mindaddig, amíg meg nem sértjük az általuk utánzott tárgy jelentéstartományát. Az utánzó játékszerek kizárólag szerepjátékokban fordulnak elő, mivel az utánzott tárgyhoz, illetve ennek játékbeli használatához meghatározott szerepek is hozzátartoznak. Sőt, ezeknek a szerepeknek az elhagyása értelmetlenné tenné magát a játékfolyamatot. Így például a kukoricacsutkából készült ökrösszekérhez hozzátartozik a „gazda”, a különböző anyagokból készült állatokhoz a „pásztor”, a babához az „édesanya”. Mindebből lassan kirajzolódik a játékszereknek a szocializáció folyamatában betöltött szerepe, valamint a játékfolyamatok rendszerszerűsége. A kultúra bizonyos ideológiai elemeit tárgyiasító, alkalomszerű játékokban előforduló önálló játékszerek, valamint a kultúra más ideológiai tartalmait továbbadó, szerepjátékokban előforduló utánzó játékszerek egyértelműen mutatják a játéktevékenység összetettségét, a több szinten zajló szocializációs folyamat működését.

Ezt a képet tovább gazdagíthatjuk, árnyalhatjuk és pontosíthatjuk, ha a különböző társadalmi rétegekhez tartozó gyermekek játékszereit vesszük figyelembe. Ezek a különbségek annál markánsabbak, minél inkább közeledünk a mához, noha napjainkban újra az uniformizálódás figyelhető meg. A századforduló idején élő parasztgyerekek kezén csak elvétve lehetett látni gyári, városi eredetű játékszert. Minden egyes játékszert maguk (vagy szüleik, testvéreik) készítettek el, boltban, városban szinte semmiféle játékot nem vásároltak. A városi, gyári eredetű játékok elsősorban a polgári ízlést vették célba, a {6-547.} városi gyermekek számára készültek, a polgári középosztály értékeit, világképét tükrözték. Így természetesen alkalmatlanok voltak arra, hogy a falusi gyermek életébe beilleszkedjenek, életére, szemléletére hatással legyenek. E megállapítás másik oldala, hogy a hazai játékszergyártó ipar mennyiségileg sem állta a versenyt, nem volt képes minden igény kielégítésére. Magyarországon a játékszerek gyártásának iparága semmiféle összehasonlításban sem állta a versenyt például a németországi, nürnbergi játékszergyártással. Háziiparszerű, azaz eladásra termelő, paraszti eredetű játékszergyártás pedig vagy nem volt Magyarországon, vagy olyan fejletlen és esetleges volt, hogy soha nem tudott érvényesülni (Kresz 1948: 10). Egyes vásárokon, piacokon, búcsúkban persze lehetett játékszert vásárolni, ezek azonban sem mennyiségüknél, sem minőségüknél fogva nem voltak képesek hatást gyakorolni a falusi gyermekek játékaira. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy egészen mások voltak az ajándékozási szokások falun, mint városban. A falusi gyermekek szinte sohasem kaptak városi boltokban vásárolt ajándékot, játékszereket. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a városi és falusi játékszerek, játékkultúra között ne lettek volna kölcsönhatások, ne lettek volna különböző, leginkább a városból a falura irányuló kapcsolatok. Ezek az összefüggések azonban néprajzi eszközökkel alig tárhatók fel, inkább csak a tendenciák rögzíthetők. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a századforduló idején, a 20. század első felében megtalálható falusi játékszerek – minden esetleges hatás ellenére – sajátos, öntörvényű, belső fejlődésen alapuló világot mutattak.

Játékszerként, játékeszközként olyan természeti tárgyak is használhatók, melyeket alig kell átalakítani, például fű, falevél, virág. Másik csoportjukat azok az eszközök alkotják, melyek eredetileg más céllal készültek, de a játékban átértékelődtek: szőlőkarót használtak például a botos játékokhoz, kosárkötelet az ugrókötelezéshez, kerékabroncsot az abroncshajtáshoz stb. A harmadik csoportba azok tartoznak, melyek kifejezetten játékeszköznek készültek, például a tökmalac vagy a facsiga.

TÁRGYKÉSZÍTŐ JÁTÉKOK

A szerepjátékok lényege, hogy a gyerekek saját otthoni környezetüket mintázzák meg, és „felnőttesdit” játszanak. Házat építenek: falát úgy csinálják, hogy nedves homokot, földet a két tenyerük között összenyomnak. Szobát, konyhát, pitvart, istállót építenek belőle: az ilyen háznak csak fala van, teteje nincs (l. ábra). Amikor elkészült, be is bútorozzák. Bútorokat legkönnyebben bogáncsból, bojtorjánból lehet készíteni úgy, {6-548.} hogy megfelelő alakban tapasztják össze. Általában széket, asztalt, ágyat csinálnak belőle (2. ábra). A játék vetett ágyat az apák vagy nagyobb fiútestvérek faragják.

1. ábra. Ház, tető nélkül

1. ábra. Ház, tető nélkül
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 123)

2. ábra. Bojtorjánból készült bútorok

2. ábra. Bojtorjánból készült bútorok
(Hajdú, Szabolcs, Bihar, Szolnok m.; N. Barha 1943: 402)

A nagyágy mintájára készül, a bele való ágyneműt már a kislányok csinálják. Természetesen ők utánozzák a konyhai munkákat, a sütés-főzést is, s használnak játék konyhaeszközöket.Kemencét építenek, hogy legyen hol sütniük: kéz- vagy lábfejüket kissé púposan a földre teszik, körültapasztják nedves homokkal, földdel, majd óvatosan kihúzzák. Homokpogácsát, -kenyeret, -süteményt sütnek benne. A törött cserépedények darabjait konyhaedénynek használják: levest főznek benne vízből, kavicsból, burjánból. A nagyobb fiúk fatányért, fakanalat, favillát is faragnak nekik. Képzeletüket megragadják a felnőttek ékszerei, s azok mintájára csinálnak maguknak is díszeket a rendelkezésükre álló anyagokból. Egy virágot az ujjukra tesznek, a szárát körültekerik rajta, megcsomózzák, s kész a köves gyűrű. Ugyanígy a csuklójukon körültekert margarétából csinálnak karórát is. Virágkoszorút készíteni már nehezebb. Két virág fejét szorosan egymás mellé teszik, s az egyiknek a szárával görcsöt kötnek a másikéra. A harmadikat megint rácsomózzák a másik kettő mellé, s így folytatják, míg a két végét összekötve olyan hosszú nem lesz, hogy a fejükre tehessék (3. ábra). Nyakláncot pattogatott kukoricából {6-549.} készítenek: a kipattogott szemeket tűvel cérnára fűzik fel, s azt teszik a nyakukba.

3. ábra. Virágkoszorú fonása

3. ábra. Virágkoszorú fonása
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 274)

A margaréta fejéből nyulat készítenek: két szirom a két füle (a többit letépik), s a sárga fészekvirágokból kiszednek néhányat a szeme, orra, szája helyén. Madárfigurákat is csinálnak különböző anyagokból. A tojásmadár kifúrt és kifújt üres tojáshéjból és papírból, a famadár (4. ábra) nyárfából készül. Mindkettő elkészítése nagy türelmet és ügyességet kíván, ezért (különösen famadarat) csak az ügyes kezű nagyobb fiúk vagy felnőttek csináltak (Sándor 1962; Gabnay 1904; Beke 1934).

4. ábra. Famadár

4. ábra. Famadár
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 266)

A különböző állatfigurákkal főleg a fiúk játszottak. A játék állatok elkészítésében nagy szerephez jutottak a különböző növényi alapanyagok. A legegyszerűbb formáknál alig fedezhetők fel az emberi kéz, az alakítás nyomai. Ilyen például a kukoricacsutkából készült jármos ökör – lemorzsolt kukoricacsutka vékonyabb fadarabbal, spárgával vagy dróttal felszerelve. Végtelenül egyszerű a székely gyermekek által készített kecske is. A mérges bürök levéltelen szárát kb. 10 cm-es darabokra vágják, a két végét keresztirányban behasítják, majd az egészet vízbe, például nagyobb tócsába teszik. A víz hatására a bevagdosott részek visszahajlanak, s így ez a növénydarab nagyon hasonlít a kecskére, illetve annak szarvára. Az ilyen kecskékből aztán egész nyájat készítenek (József 1943: 535–536). Felhasználják az uborkát, burgonyát, tököt is. Az uborka- vagy burgonyatehén törzse a gumó, s ebbe kisebb fadarabokat szúrnak lábaknak, nyaknak, majd egy kicsi gumót fejnek. A ló, ökör szinte teljesen megegyező módon készül, s ezek között gyakran csak a nevük alapján lehet különbséget tenni. A tökmalacot úgy csinálják, hogy egy hosszúkás főzőtökre pálcikával egy kis kerekdedet erősítenek, ennek héjára karcolják a szemet, orrot, szájat. Négy lába négy pálcika, farka a nagyobb tök indája (5. ábra). Gyakoriak a kóróból és hasítékaiból, továbbá a bojtorjánból, esetleg makkból és pálcikából készített ló-, ökör-, tehén-, kecske- és disznófigurák is.

5. ábra. Tökmalac

5. ábra. Tökmalac
(Esztelnek, Háromszék m.; 1980: 265)

{6-550.} A növényi alapanyagok mellett nagyobb szerephez jutott a homok, a sár, a vizes föld, az agyag. Az alföldi területeken sárbikát, -libát formálnak, s a kész figurákat szükség szerint más anyagokkal, például tollal díszítik (N. Bartha 1943: 399; Kiss L. 1923–24: 103). Állatcsontokból szinte alakítás nélkül készülnek állatfigurák. A csontcsikó például nem más, mint egy megfelelő formájú csont (leggyakrabban ló lábszárcsontjából való darab), amelyet cérnával vagy vékonyabb spárgával „fölszerszámoznak” (6. ábra), s valamilyen anyagból készült kis szekeret kötnek utána. Nagy szarvú ökröket szárnyasok mellcsontjaiból is csinálnak.

6. ábra. Csontcsikó

6. ábra. Csontcsikó
(Vésztő, Békés m.; N. Bartha 1943: 409)

Az állatfigurákat vagy csordába, nyájba rendezik, s kihajtják a „mezőre”, vagy egész sor szerszámot (ekét, gereblyét, boronát, szekeret) készítenek melléjük. Az egyszerűbb szekerekcirokszárból és hasítékaiból, kukoricacsutkából készülnek, a fejlettebb formák cérnakarikából vagy fából. A legegyszerűbb cirokszekereknek még kerekeik sincsenek, hanem csak rugalmas csúszóik (7. ábra). (N. Bartha 1943: 404–407; József 1943: 522; Fél 1935: 82; Gönczi 1914: 546; Sándor 1962: 96.)

7. ábra. Cirokszekér

7. ábra. Cirokszekér
(Alföld; N. Bartha 1943: 405)

{6-551.} Ugyancsak a fiúk játéka a vesszőparipa, amelynek számos formája ismeretes. A legegyszerűbb változat, amikor egy napraforgót felkantároznak, és a kisebb fiúk azon lovagolnak. A fejlettebb formák fából készülnek, s festéssel díszítik őket. Kevés olyan játékszert ismerünk, amelynek története annyira pontosan nyomon követhető, mint éppen a vesszőparipáé. Számos történeti forrás és képzőművészeti emlék örökítette meg ezt a régi századokban is oly népszerű játékszert (N. Bartha 1943: 401; Fritsch–Bachmann 1965 12).

Az említett játékok és játékszerek, játékeszközök igen egyszerűek és éppen ezért általánosan elterjedtek, tehát aligha lehet beszélni helyi, illetve táji sajátosságokról. A számos leírás (vö. Kiss L. 1923–24: 103–104; Gazda 1974–75: 248–255; Bakos 1953: 57; N. Bartha 1943: 397–398; József 1943; Vajkai 1941: 244; Gabnay 1905: 298) nemcsak a játékok – természetükből, jellegükből következő – nagyfokú hasonlóságát bizonyítja, hanem archaikus, ősi voltukat is.

A játékszereknek talán a legnagyobb történeti múltra visszatekintő, de mindenképpen egyik leggazdagabb csoportját jelentik az emberfigurák, a különböző babák, bábuk és egyebek. Mivel kötetünkben elsősorban a magyar népi, falusi gyermekjátékokra vagyunk tekintettel, itt csak a babákról kell szólnunk, mivel egyéb emberfigurák játékszerként alig fordulnak elő. A viszonylag nagy hagyománnyal bíró bábjátszás és az ólomkatonák szinte egyáltalán nem tartoztak a falusi gyermek játékai közé. A falusi leányok babái természetesen alapvetően különböztek a városi formáktól. Gabnay Ferenc szerint (1900) a magyarországi nem gyári eredetű babákat az jellemzi, hogy az arc egyáltalán nincs jelezve, vagy csak festékkel, esetleg valami anyag van odavarrva; a hajat szintén nem jelzik, de esetenként valamely kiegészítő anyaggal (posztó, pamut, csuhé) pótolják; a test váza pedig egyszerűen két, kereszt alakban rögzített fadarab. A falusi babák a mindenütt megtalálható növényi eredetű anyagokból, fosztásból készültek, a legegyszerűbb formák pedig különböző terményekből. Összenőtt burgonyával vagy pálcika segítségével összeerősített almákkal is lehetett babázni. A babakészítés lényegében az egész nyelvterületen azonos módon történt, az eltérések leginkább a felhasznált anyagok sajátosságaiban rejlenek. Baranya megyében egy hosszabb bot felső részére keresztbe egy rövidebb botot kötöttek, majd a hosszabb bot felső részére rongyból kis fejet formáztak, erre kukoricacsuhéból vagy kenderből hajat készítettek, s kész is volt a baba. Néhol a botot kukoricacsutka, kóró vagy valami más fadarab helyettesítette. E babatípusnak az egyes vidékeken más és más elnevezése van: Csutkarozi (8. ábra), csutkakata vagy egyszerűen buba (Sándor 1962: 98–99; N. Bartha 1943: 403–404).

8. ábra. Csutakrozi

8. ábra. Csutakrozi
(Konyár, Bihar m.; N. Bartha 1943: 403)

A másik kedvelt típus {6-552.} a rongybaba volt (9. ábra).

9. ábra. Rongybaba

9. ábra. Rongybaba
(Mikepércs, Hajdú m.; N. Bartha 1943: 403)

Ennek elkészítése például úgy történt, hogy „A különféle anyagú-színű-puhaságú rongyokat kisimítva egymásra teregetik, majd összecsavarják, és a fej részre külön befoglaló sima rongyot tesznek a kis leánykák. Ez adja a sima arc-részt. Majd fejkendőt tesznek a fejre, melyet hátul (a képzelt áll alatt keresztben irányítva) kötnek össze. A bubát aztán belecsavarják a legnagyobb rongydarabba s végül a hosszú lapos és keskeny szalaggal úgy csavarják körül, mint azt a gyakorlatban látták. Ha a takaró pókarongy hosszabb a bubánál, a fentmaradt részt visszahajtják…” (József 1943: 536). Teljesen hasonló babákat készítettek a magyarországi nemzetiségek is (Fél 1935: 83). Természetesen ezeknél szebb, „igazibb” babákat is találni a falusi kisleányok kezén. Különösen az első világháborút követő években terjedtek el a vásárokban beszerzett s helyi népviseletbe öltöztetett játék babák. Mindez azonban nem zárja ki a kezdetleges formák továbbélését (Kresz 1942: 54). Az egyszerűbb babaformák analógiáit egész Európában megtalálhatjuk, noha a kutatás – sajnálatos módon – nem mindig írta le ezeket. A különféle játék- és játékszer-monográfiák csak azokkal a babákkal foglalkoztak, amelyeket a háziipar vagy a tömegtermelés állított elő (Fritsch–Bachmann 1965: 67–73).

Utaljunk néhány szóval a babákkal való játék néhány egyéb tárgyi kellékére, noha ezek kétségtelenül az utóbbi évtizedek termékei, a polgári fejlődés eredményei. A kisleányoknak egész babaszobáik vannak bútorokkal, esetleg különféle háztartási eszközökkel kiegészítve. A század közepén már mind több kisleánynak volt játék bölcsője, nyoszolyája, esetleg babakocsija, kis mosószéke, szakajtója stb. Ezeket a játékszereket már rendszerint fából készítette az édesapa, esetleg az idősebb fivér, de gyakori volt, hogy asztalossal készíttették el, vagy a vásárban, búcsúban vették (Kresz 1942: 54–55).

{6-553.} Amíg a babák elsősorban a leányok kedvelt játékszerei, addig a fiúk nemcsak állatfigurákat, hanem egyéb játékszereket is készítenek. Töklámpához például egy nagyobb töknek levágják a tetejét, a belét kiszedik, s a héjra szemet, orrot, szájat vágnak. Este, amikor sötét van, beletesznek egy égő gyertyát, rúdra szúrják vagy kerítés tetejére teszik, s egymást ijesztgetik vele. A papírsárkány 3, 4, 6 vagy 8 szögletű. Vékony nád- vagy léckeretre erősítik a papírt; a keret elülső sarkaiból spárga fut össze, ezek találkozási pontjához kötik a feleresztéshez szükséges hosszú madzagot. A sárkányt krepp-papír farokkal egyensúlyozzák ki. Szeles időben engedik fel: rövid spárgára fogva szaladnak vele, majd ahogy a szél viszi följebb és följebb, egyre hosszabb zsineget engednek utána (10. ábra).

10. ábra. Sárkányeregetés

10. ábra. Sárkányeregetés
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 150 nyomán)

A kisebb és nagyobb fiúk egyaránt szívesen játszanak háborúsdit, ahol a fegyver esetleg csak egy puskának, lándzsának kinevezett faág, bot. A háborús játékoktól függetlenül is utánozzák a lövés hangját, durranását. Különféle célzó-dobó játékokat is ismernek, ezekkel ügyességüket mérik össze.

A lövés hangját legegyszerűbben a tűzbe dobott bükkmakkal lehet utánozni, mert az nagyot durran. Hasonlóképpen szól, ha ökölbe szorított kezükre megnyálazott falevelet tesznek, a másik kezükkel rácsapnak. Könnyen elkészíthető durrantó játék a kulcspuska (11. ábra). Egy kulcs fejéhez dróttal nagy szöget erősítenek. Lyukas végébe tömnek a gyufafejek „pirosából”, beledugják a szöget, majd a drótnál fogva egy kemény tárgyhoz ütik, mire az nagyot durran. Esztelneken „Szilveszter éjszakáján, »mikor az ó-t az újjal esszehúzzák«, a fiúgyermekek kulcspuskával lőnek” (Gazda 1980: 251). A puskák különféle anyagokból készíthetők: valamennyinek az az elve, hogy a csőből valamilyen lövedéket repítenek ki. A legegyszerűbb, hogy a cső egyik végébe beszorítanak valamit, majd a másik végén belefújnak. Így lőnek ki például cérnakarikából babszemet: ez a fuszulykapuska. A puskák többségénél azonban a sűrített levegő löki ki a lövedéket, akár a {6-554.} tűzfegyvereknél. A bodzapuska (12. ábra) csöve egy – két bütyök közti – bodzaág, amelynek kiszedik a belét. Ehhez faragnak egy dugófát, ami belefér a csőbe, s olyan hosszú, hogy végigér rajta. A hozzá való golyót csepűből, kenderből készítik: vízbe teszik és jól összenyomkodják. Egy-egy golyót szorítanak a cső végeibe, majd az egyiket belökik a dugófával. A csőbe szorult levegő a másik golyót nagy durranással kilöki. Szívesen ijesztgetik vele a fiúk a lányokat, de a háborús játékoknak is fontos kelléke.

11. ábra. Kulcspuska

11. ábra. Kulcspuska
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 251)

12. ábra. Bodzapuska vagy csepűpuska

12. ábra. Bodzapuska vagy csepűpuska
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 250)

A puskákon kívül ismertek egyéb célzó- és hajítófegyverek is. Már az ókori játékok között megtalálható az íj és a nyíl (13. ábra). Az íjat valamilyen rugalmas ágból hajlítják, és spárgából húrt kötnek rá. Ezzel lövik ki az egyenes, meghegyezett nyílvesszőt.

13. ábra. Nyíl

13. ábra. Nyíl
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 248)

A fiúknak {6-555.} különösen kedvelt játéka a sárpuska (14. ábra), aminek szintén számtalan helyi elnevezése van: pukkantó, puffantó, kukumáré, tőtömpuska, hukk, kukucska. A sárpuska lehet kerek, szögletes, hosszúkás alakú, a lényeg az, hogy a sárgombóc közepébe lyukat fúrnak; nagyon vigyáznak arra, hogy teljesen ki ne lyukasszák azt, ugyanakkor minél vékonyabb legyen az alja. Az így elkészített sárpuskába beleköpnek vagy csak belelehelnek, majd jó erősen valami kemény, sima felületre (pallóra, deszkára, járdára) csapják. A sárpuska ilyenkor durran egy nagyot, mivel a levegő kiszakítja a lyuk alját. Helyenként be is porozzák ezt a helyet, s így amikor odacsapják a sárpuskát, az még füstöl is. Mielőtt odavágnák ezeket a puskákat, elhadarnak valami mondókát, mintegy növelve ezzel a puska teljesítményét (Kiss L. 1923–24: 104; N. Bartha 1943: 398–399; József 1943).

14. ábra. Sárpuskák

14. ábra. Sárpuskák
(Kunhegyes, Szolnok m.; N. Bartha 1943: 398)

Elterjedt és kedvelt kődobó eszköz a parittya (15. ábra). Egy hosszúkás bőrdarab két végét kilyukasztják, ebbe zsineget fűznek. Az egyik zsineg végére hurkot kötnek, ebbe akasztják a hüvelykujjukat, a másikat hüvelyk- és mutatóujjuk közé fogják. {6-556.} A kavicsot a bőrdarab közepébe teszik. A parittyát kétszer-háromszor megforgatják a fejük fölött, majd elengedik a madzagot, mire a kő kirepül.

15. ábra. Parittya

15. ábra. Parittya
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 246)

A gyerekek által készített hangszerek közé sokféle játékszer tartozik – a legegyszerűbbektől a már-már „igazi” hangszernek számító fűzfasípig.

A legegyszerűbb és legrégibb zajkeltő eszközök egyike a csörgő vagy zergő. Kerámia alapanyagú csörgő már az i. e. II–I. évezredben is készült. Eredetileg mágikus eszköz volt, arra szolgált, hogy a gyermektől elűzze a rossz szellemeket (Gröber–Metzger 1965: 17). Ma a legváltozatosabb anyagokból készítik: disznóhólyagba, lúdgégébe vagy valamilyen skatulyába kis kavicsot, kukoricaszemet, meggymagot tesznek. A hólyagnak vagy a gégének meg kell száradnia ahhoz, hogy rázva, forgatva szóljon. A dobozt, skatulyát átkötik, nehogy kinyíljon. A csecsemők, kicsi gyerekek kedves játékszere. Általánosan elterjedt a surrogtató, berregtető is (16. ábra). Egy 35-40 cm hosszú lécdarabot egyik felén kilyukasztanak, és spárgát fűznek bele. Ennél fogva forgatják a levegőben, s eközben surrogó hangot ad.

16. ábra. Surrogtató

16. ábra. Surrogtató
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 237)

Az egész magyar nyelvterületen a mai napig ismert és használt játékszer a drúgattyú vagy zúgattyú. Egy hengeres fadarabnak a közepére fúrnak két lyukat, ebbe spárgát, illetve erősebb madzagot fűznek, a végét összekötik (17. ábra). Ekkor megfogják a két szélén, és addig pörgetik, míg a madzag be nem csavarodik. Mikor széthúzzák, a fadarab elkezd pörögni: amíg kifelé pörög, húzzák a madzagot, amikor a lendület túlviszi, s ismét betekeredik, akkor pedig engedik (18. ábra). Minél ügyesebb, aki játszik vele, annál hosszabb ideig tudja járatni, s eközben, mint a neve is mutatja, zúgó hangot ad. Gombbal és cérnával is lehet csinálni, manapság általában azzal játsszák (Fekete P. 1923).

17–18. ábra. Drúgattyú vagy zúgattyú

17–18. ábra. Drúgattyú vagy zúgattyú
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 141)

Nehezebb elkészíteni a kereplőt, ezért serdülő fiúk, legények csinálják a kisebbeknek. A nyél felső felét vastagabbra és bordázottra faragják. Ezen forog egy olyan keret, amiben két fadarabbal egy lemez van kifeszítve (19. ábra). Forgatás közben a lemez a bordákhoz csapódva kereplő, csattogó hangot ad. Nemcsak játékszernek, hanem madarak riasztására is alkalmas. Nagycsütörtök estétől feltámadásig a katolikusok harangszó helyett is kereplőt használtak.

19. ábra. Kereplő

{6-558.} 19. ábra. Kereplő
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 238)

A húros hangszerek közül a citerát utánozza a pengettyű (20. ábra). Üres gyufásdoboz aljából készítik: lószőrt tekernek rá, két szélén gyufaszálakat dugnak alá, hogy feszesebb legyen, s a kicsik lúdtollal pengetik.

20. ábra. Pengettyű vagy citera

20. ábra. Pengettyű vagy citera
(Debrecen, Hajdú m.; N. Bartha 1943: 387)

A kukoricamuzsika nemcsak az egész magyar nyelvterületen, hanem Európa más népeinél is ismert játékszer (21. ábra). Egyenes kukoricaszárból úgy vágnak le egy darabot, hogy a két végén a bütyök rajta legyen. Éles, hegyes bicskával a héját két helyen egymás mellett fölmetszik, s a végein keresztbe dugnak két pálcikát, azzal feszítik ki. Egy vastagabb a hegedű, egy ugyanilyen módon készült vékonyabb pedig a vonó. A hegedűt az álluk alá illesztik, a vonót megnyálazzák, hogy hangot adjon, úgy huzigálják rajta.

21. ábra. Kukoricamuzsika vagy kocsánymuzsika

21. ábra. Kukoricamuzsika vagy kocsánymuzsika
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 236)

A fúvós hangszerek családját különféle anyagokból készített fütyülők és sípok képviselik. Legegyszerűbb a fű- és levélsíp. Szélesebb levelű füvet vízszintesen helyeznek a két {6-557.} ajkuk közé, vagy függőlegesen, két hüvelykujjuk közé szorítva fújják meg. A levelet a szájukra tapasztják, ujjaikkal szétfeszítik, úgy sípolnak rajta. Különféle növények (hagyma, gyermekláncfű, keserűlapu, tök, búza) üreges szárából készítik a fütyülőket. Egy kisebb, bog nélküli darabot levágnak, egyik végét óvatosan összelapítják, úgy fütyülnek vele. Vékony fűzfaágból is csinálják: egy 6-8 cm-es darabot vágnak le, majd bicskájuk nyelével ütögetik, míg a héj le nem jön. A héjat a vastagabb felén kívülről megkaparják, míg összenyomható lesz: ujjbeggyel óvatosan összelapítják, hogy be ne hasadjon, s kész {6-559.} a fűzfafütyülő. A fűzfafütyülőre emlékeztető egyszerű csont hangszert már paleolit korú leletek között is találtak. Üreges állat- (többnyire madár-) csontból készült, különböző hosszúságú fütyülők ezek, amelyek felnőttek jeladó eszközei és gyerekek játékszerei voltak. Európa-szerte ismert a fűzfasíp (22. ábra). Ennek elkészítése nagy ügyességet kíván. Akkor kell csinálni, mikor a fűzfa nedvkeringése megindul, tehát május körül. A fűzfaágból két rügy közötti darabot metszenek le: ez kb. 8-10 cm hosszú és hüvelyknyi vastagságú. Bicskájuk nyelével óvatosan körös-körül ütögetik, miközben mondókával biztatják a héjat, hogy váljon le (1–2. dallampélda). Addig ütögetik, míg le nem tudják húzni egyben a héját, s csinálnak rajta egy bevágást. A héjból kihúzott gömbölyű, fás részből keresztben levágnak egy darabot, amiből hosszában is lemetszenek egy kicsit. Így dugják vissza a héj bevágott végébe. A dugó és a héj közti résbe be tudják fújni a levegőt. Ezzel sípolnak.

22. ábra Fűzfasíp

22. ábra Fűzfasíp
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 234)

Síp, szólj, gyere ki!

Síp, szólj, gyere ki!

(Lőrincréve, Alsó-Fehér m.; Lázár K. gy. 1979)

Kele-kele fűzfa, Bodogai nyárfa, Ki rí? Gyerek rí!

Kele-kele fűzfa, Bodogai nyárfa, Ki rí? Gyerek rí!
Adjunk neki botocskát, Hadd csináljon sípocskát!

(Felpéc, Győr m.; Barsi E. gy. 1971)

Pásztorkodó fiúk kedvelt játéka a felnőttek jeladó kürtjének mintájára készült hangszer (23. ábra). Egy 60–70 cm hosszú éger-, fűz- vagy nyírfaág héját először csigavonalban bevágják, majd a bicska nyelével ütögetik, hogy könnyebben lejöjjön. Ezután lehúzzák, majd a tekercsbe visszaugró szalagszerű héjat a tekeredés irányában tölcsérszerűen {6-560.} összecsavarják. Felső végét tüskével, esetleg szöggel tűzik meg, hogy szét ne csavarodjon, alsó végébe pedig fütyülőt tesznek. A kürt ennek a hangját teszi mélyebbé és zúgóbbá. (Vö. József 1943: 524–528; Gönczi 1914: 546; Bakos 1953: 49; Fél 1935: 81–82; N. Bartha 1943: 408.)

23. ábra. Kürt

23. ábra. Kürt
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 235)
ESZKÖZÖS ÜGYESSÉGI JÁTÉKOK

Az ebbe a csoportba tartozó játékeszközöket nem maguk a gyerekek készítik. Ezek közül némelyek a természetben adva vannak (pl. a kacsázáshoz szükséges lapos kavicsok), másokat a szülők vagy a nagyobb testvérek, illetve mesteremberek csinálják (pl. a facsigát), vagy a gyerekek egyéb tárgyakat használnak a játékhoz (kötél, gomb).

A kacsázás vízparti játék: lapos kavicsokat gyűjtenek, majd úgy dobálják őket, hogy a víz felszínén minél többet ugorjanak. Figyelik, ki az ügyesebb.

A szappanbuborék-fújáshoz szappanos víz kell és egy lúdtoll üreges szára vagy szalmaszál. Ezzel szívják fel a vizet, és buborékot fújnak. Igyekeznek, hogy azok minél szebbre és nagyobbra sikerüljenek.

Az abroncshajtás a gyermekvilág legelterjedtebb játékai közé tartozik. Mindenkinek van egy drótkarikája vagy abroncsa, és egy bottal ütve hajtják végig az utcán, vigyázva, hogy el ne dőljön (24. ábra). Ha valakié eldől, az kiesik, s aki először ér az utca végére, az a győztes.

24. ábra. Abroncshajtás

24. ábra. Abroncshajtás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 152 nyomán)

A csigázást régen a magyar diákok is kedvelték. A facsiga egy 5-6 cm hosszú, hengeres, egyik végén hegyes fadarab. A széles végén esetleg vájatot is faragnak rá, erre tekerik az ostor spárgarészét (25. ábra). Úgy rántják meg, hogy a madzag letekeredve megpördítse a csigát. Az a hegyén forog, s hogy meg ne álljon, az ostorral a forgás irányában csapkodják. Az ügyesebbek úgy tudják hajtani, hogy előrehaladnak vele, végig az utcán.

25. ábra. Csigázás

{6-561.} 25. ábra. Csigázás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 153 nyomán)

Az ugrókötelezésnek három változata ismert: mindegyik esetben arra kell vigyázni, hogy az ugráló gyerek lába bele ne akadjon a kötélbe. Az egyik változatban egy gyerek függőlegesen hajtja maga körül a kötelet, két végét a kezébe fogva. Ha ügyes, még haladni is tud vele előre, sőt van, aki hátrafelé forgatva is át tudja ugrani. A másik változatban ketten hajtják a kötelet, és egy harmadik ugrálja át (26. ábra). Ezt háromnál {6-562.} többen is játszhatják: egymás után ugranak, és aki az előre megszabott számú ugrásban nem hibázik, pontot kap. Számolás helyett mondóka is szerepelhet: ebben az esetben a játékosnak addig kell hiba nélkül ugrálnia, amíg az tart.

26. ábra Ugrókötelezés

26. ábra Ugrókötelezés
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 151 nyomán)

Mackó, mackó, ugorjál, forogjál,

Mackó, mackó, ugorjál, forogjál,
Tartsd fel a kezedet, Ugorj ki!

(Bucsu, Vas m.; Békefi A. gy. 1965)

Játsszák úgy is, hogy a játszó gyerekek nevét mondogatják ugrálás közben, s akinél az ugráló elakad, az váltja föl. Ez leginkább abban a változatban fordul elő, amikor a játékot nehezítik: két lábbal, egy lábbal, keresztbe tett lábbal, égre nézve, behunyt szemmel stb. ugrálnak. A harmadik változatban egy játékos a föld felett vízszintesen körbe forgat egy kötelet, amelynek végén egy kisebb súly van (27. ábra). A többiek körben állnak, és mikor a kötél hozzájuk ér, átugorják. Ezt pányvázásnak nevezik.

27. ábra. Pányvázás

27. ábra. Pányvázás

{6-563.} A kapókövezés világszerte elterjedt leányjáték: angol, német, olasz, görög, amerikai és japán gyűjteményekben egyaránt lehet vele találkozni. Az egész magyar nyelvterületen igen kedvelt volt, különösen a 20. század első évtizedeiben. A játékhoz 5 kis kavics (golyó, egyforma csontdarab, gömbölyű gomb) kell. A lányok körbe ülnek a földre, egy kapózik, a többi figyeli. A játszó ledobja („leteríti”) az 5 kavicsot a földre. Egyet feldob a levegőbe, gyorsan felkap egy másikat a földről, és a leeső kavicsot is kifogja ugyanazzal a kezével. Ezt addig ismétli, míg az összes kavicsot föl nem szedi a földről. Földobni mindig csak egyet kell, a feladat mégis egyre nehezebb, mert egyre több kavics van a kezében. Ha ez sikerült, ismét „terít”, majd földob egy kavicsot, és most egyszerre kettőt kap fel a földről. Ezt kétszer kell megcsinálnia, hogy mind a kezében legyen. Utána ismét terít, s először egyszerre három kavicsot vesz föl, majd a megmaradt egyet. Utána egyszerre kell mind a négyet fölkapni. Ha idáig nem hibázott, feldobja mind az öt kavicsot, s kézhátával igyekszik kifogni minél többet közülük, majd onnan ismét földobja, és a tenyerével kapja el. Itt vége a játéknak, ismét elölről kezdi. Ha közben bárhol hibázik, át kell adnia a helyét, és várnia, míg megint rá kerül a sor. (Vö. Kiss Á. 1891: 472–477.)

Gombozásnál (pénzezés) kis lyukat ásnak a földbe, s a sorsolással megállapított sorrendben a lyuk felé dobnak 1-1 gombot. Akié a legközelebb kerül a lyukhoz vagy beleesik, az a legügyesebb, ő kezdi a pöckölést (28. ábra). A lyuktól legtávolabb lévőn kezdve sorban mindegyik gombon pöcköl egyet: amelyik a lyukba esik, az az övé. Ha marad gomb, akkor a második legügyesebb játékos folytatja. Amikor minden gombot a lyukba pöcköltek, újra dobnak. Nemcsak gombbal, hanem pénzzel vagy golyóval is lehet ezt játszani: a lényeg mindig az, hogy célba találjanak. Olyan változata is van, hogy nem lyukba kell dobni, illetve pöckölni, hanem vonalat húznak a földre és arra céloznak; ennek még nehezebb formája, hogy falra dobják, és az elé rajzolt vonalra kell visszaesnie. Akié a vonalra esik vagy a legközelebb van hozzá, azé az összes gomb vagy pénz.

28. ábra. Gombozás

28. ábra. Gombozás

{6-564.} Fiúk játsszák az országszerte ismert bicskázás különféle típusait, melyekben többnyire csak annyi a közös, hogy mindegyiknek a bicska az eszköze. A legáltalánosabb játékmód a sima földbedobás: a bicskát úgy kell ledobni, hogy hegyével beleálljon a földbe. Akinek sikerül, az nyer, akinek nem, az veszít. A fiúk a sima, függőleges dobáson vagy leejtésen kívül sokféle egyéb módot ismernek. Például: megpördítve dobják a bicskát a kinyújtott mutató- és kisujjukról, ökölbeszorított kezükről, kézhátukról, szájukból, fejükről ejtik le. Földfoglalást is játszanak bicskával. Kijelölnek egy játékteret, amit a játszók között egyenlően felosztanak. Az első játékos dob, s ahogy a bicska pengéje beleáll a földbe, úgy húz egy vonalat a játéktér határáig. Így növeli a saját területét (29. ábra). Utána dobnak a többiek is, és ők is ugyanígy tesznek. Ha valakinek a földjét teljesen elfoglalták, kiesik a játékból. Addig játsszák, míg meg nem unják, s az győz, akinek a végén a legnagyobb területe van.

29. ábra. Földfoglalás

29. ábra. Földfoglalás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 156–157 nyomán)

Az elkapós játékokat általában labdával játsszák. A labdát házilag készítették szőrből, rongyból, bőrhulladékból. Ma már boltban vásárolják, de régebben is jobban kedvelték a gyárilag készített teniszlabdát, mert az jól „ugrott”. Legegyszerűbb a sima adogatás: egymásnak dobják és elkapják a labdát. Játszhatják ketten is, többen is. Ha többen játsszák, általában körbe állnak, és vagy a kör tagjai dobálják egymásnak a labdát, vagy a körben áll valaki, és az dobja mindenkinek (ilyenkor akinek adja, az mindig neki dobja vissza). Bármelyik formát lehet bővíteni büntetéssel. Ennek leggyakoribb módja, hogy az ügyetlen játékosnak a következő elkapást megnehezítik, például kereszbe kell tennie a lábát. Ha ismét nem tudja elkapni, fél lábra áll, majd fél térdre ereszkedik, egészen letérdel, végül hasal (30. ábra). Ha közben elkapja a labdát, egy fokozattal visszaléphet, úgyhogy a büntetést teljesen ki lehet javítani. Akinek nem sikerül, a hasalás után kiesik a játékból. A labdát csak úgy szabad dobni, hogy el lehessen kapni: van, ahol a rosszul dobó játékost ugyanúgy büntetik, mint a labdát elejtőt.

30. ábra. „Kapócska”

30. ábra. „Kapócska”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 169 nyomán)

Általánosan ismert elkapós játék a cicázás is. Két fő formája van. Az egyiket hárman játsszák: kettő áll egymással szemben, a harmadik a cica (31. ábra). A másik változatban többen körbe állnak, s a cica középen van. Mindkét esetben a játszók egymásnak dobálják a labdát, s a cica igyekszik azt elfogni. Ha sikerül, azzal cserél, aki dobta a labdát.

31. ábra. Cicázás

31. ábra. Cicázás
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 187 nyomán)

A falhoz verő szintén országosan elterjedt játék. „Egyelőre, két kettőre” kezdetű {6-565.} mondókájának legrégibb lejegyzése 1835-ből való. Egyénileg is játszható, de érdekesebb, ha többen vannak, mert akkor lehet versenyezni. Az első játékos a falhoz dobja, majd elkapja a labdát (32. ábra). Közben mondja:

Egy kéz (egy kézzel kell elkapni).
Két kéz (két kézzel kell elkapni).
Sima (elkapás előtt két kezét a tenyerével összesimítja).
Csattanós (elkapás előtt tapsol egyet).
Szájbavágós (elkapás előtt egyik kezét a szájához veri).
Fülbehúzós (elkapás előtt mindkét kezével megfogja a fülét).
{6-566.} Jaj, de karcsú vagyok én (elkapás előtt csípőre teszi a kezét).
Lábas (egyik lába alatt dobja a falhoz a labdát).
Hátas (háta mögött dobja a falhoz a labdát).
Kisegyes (elkapás előtt ugrik egy kicsit).
Nagyegyes (elkapás előtt nagyot ugrik).
Forgós (elkapás előtt egyet fordul maga körül).
(Alsómégy, Pest m.; Vén M. gy. 1952)

32. ábra. Falhoz verő

32. ábra. Falhoz verő
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 168 nyomán)

Ha végig tudja csinálni, van egy iskolája, és jön a következő játékos. Úgy is játsszák, hogy aki végigcsinálta a sorozatot, a továbbiakban elkapás nélkül egy kézzel a falhoz veregeti a labdát, s annyi iskolája lesz, ahányszor ez sikerül. Az győz, akinek a játék végére több iskolája gyűlik össze, illetve aki először éri el a megszabott pontszámot.

A kidobós játékokat mindig labdával játsszák. Valamennyi változat lényege, hogy el kell találni valakit, s az általában kiesik a játékból. Az Egyelőre, két kettőre játékban mindenki mindenki ellen játszik. Egymásnak dobálják a labdát, közben mondják:

Egyelőre, két kettőre
Három hatra, hat kilencre,
Töltsd ki tízre, tizenegyre,
Mátyás király dobbintóra,
Dobd meg jobban, féloldalra, Supp!
(Békéscsaba, Békés m.; Merza J. gy. 1955)

{6-567.} Akihez a végén kerül a labda, annak kell a menekülők közül kidobnia valakit. Ha eltalálja, az áll ki, ha nem, akkor ő.

A lovasdi csapatjáték: egyik csapatban vannak a lovak, a másikban a lovasok. Minden ló a hátára vesz egy lovast, azok pedig egy labdát adogatnak egymás közt (33. ábra). Ha valaki rosszul dob, vagy a másik nem tudja elkapni, minden lovas leugrik a ló hátáról és szétszaladnak. A lovak közül valaki fölkapja a labdát, és megpróbál megdobni egy lovast. Ha sikerül, minden lóból lovas lesz, és minden lovasból ló; ha nem, maradnak az előbbi szerepek, úgy folytatódik a játék. Játsszák úgy is, hogy nem elejtésnél, hanem bizonyos számú dobás után szaladnak szét a lovasok. (Vö. Porzsolt 1885: 31–32.)

33. ábra. Lovasdi

33. ábra. Lovasdi
(Haider–Borsai–Kovács 1977: 42 nyomán)

Kedvelt játék a nemzetes is, mely nevét onnan kapta, hogy a bíró kivételével minden játszó egy-egy országnevet választ magának. Körülállják a labdát, egyik kezüket fölé tartják (34. ábra). A bíró szólítja az egyiket, például: „Magyarország!”, vagy: „Jöjjön az a híres-nevezetes – Magyarország!” Erre a többiek szétrebbennek, csak az marad ott, akinek a nevét a bíró mondta. Ő fölkapja a labdát, és megpróbál megdobni valakit. Ha sikerül, az a játékos esik ki, ha nem, akkor ő. Aki utoljára marad, az nyer, ő lesz a következő játékban a bíró (vö. Gágyor 1982: II. 486–491).

34. ábra. Nemzetes

34. ábra. Nemzetes
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 172 nyomán)

Két csapatban játsszák a dugóst és a hosszúvárazást: mindkettőben arra törekednek, hogy a másik csapat tagjai elfogyjanak. A dugóshoz a játszók a földre rajzolnak egy legalább 10 m átmérőjű kört vagy egy hasonló alapterületű téglalapot. Két csapatot választanak, az egyik belülre megy. A külsők félrehúzódnak, és egyikük a kabátja vagy köténye alá rejti a labdát. Megtévesztésképpen a többiek is mind úgy tesznek, mintha náluk lenne (35. ábra). Körülveszik a bekerített területet, és ijesztgetik a belsőket. Azok nem tudják, kinél van a labda, így hát összevissza szaladgálnak. Ha valaki közel kerül ahhoz, aki a labdát eldugta, az gyorsan megdobja: ha eltalálja, a megdobott játékos kiesik, s beáll a külsők közé, ha viszont nem sikerül a dobás, az ügyetlen dobó játékos beáll a körbe a másik csapathoz. Utána a külsők megint félremennek, más valaki dugja el a labdát, s így folytatják a játékot, míg az egyik csapat (többnyire a belsőké) el nem {6-568.} fogy. Játsszák úgy is, hogy a megdobott játékosnak nem kell kiállnia, a csapatok létszáma mindig ugyanaz marad. A játék izgalmát az adja, hogy melyik csapat dughat. Valahányszor eltalálnak valakit, ismét ők mehetnek dugni; ha viszont nem tudnak senkit megdobni, cserél a csapat.

35. ábra. Dugós vagy susulós

35. ábra. Dugós vagy susulós
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 196 nyomán)

A hosszúvárazás futással, azaz meneküléssel kombinált kidobós csapatjáték. A csapatok két vonal mögé állnak föl egymással szemben, a labda azoknál van, akik futni fognak. Odadobják a másik csapatnak, és már szaladnak is minél {6-569.} messzebb tőlük (36. ábra). A dobók első játékosa elkapja a labdát, előreszalad a futók vonaláig, de tovább nem mehet, onnan már dobnia kell. Ha eltalál valakit, az kiáll, és ő ismét dobhat. Ha nem sikerül, ő esik ki. Az a csapat veszít, amelyiknek a játékosai hamarabb elfogynak.

36. ábra. Hosszúvárazás vagy céka

36. ábra. Hosszúvárazás vagy céka
SPORTSZERŰ NÉPI JÁTÉKOK

A teniszhez, illetve tollaslabdához hasonló népi játék a karikázás, amelyről ugyan kevés adatunk van, de az ország egész területén ismerik. Tömör fakarikával és buzogány formájú botokkal játsszák. Az egyik csapat első játékosa elüti a karikát. A másik csapat igyekszik azt bottal megállítani: ahol sikerül, onnan ütik vissza. Így előre-hátra haladnak aszerint, hogy milyen hosszút tudnak ütni. A cél az, hogy az ellenfelet a falu végéig kiszorítsák. Amelyik csapatnak ez sikerül, az győz. Játsszák úgy is, hogy nem a kiszorítás az érdekes, hanem az, hogy vissza tudják-e ütni a karikát anélkül, hogy az leesne. Ha leesik, az egy pontot jelent az ellenfélnek. Az a csapat győz, amelyiknek a játék végére több pontja gyűlik össze (Hajdu 1971: 159–160).

A fecskézést ketten vagy többen játszhatják. Mindenkinek van egy botja. Ha ketten játsszák, egyikük feldobja a botot, a másik pedig megpróbálja azt a sajátjával eltalálni (37. ábra). Utána a másik dobja fel, és így folytatják. Ha többen játsszák, a feldobott botot mindenki igyekszik eltalálni, s legközelebb az dob, akinek először sikerült. Ha nincs találat, ismét az előző játékos dob.

37. ábra. Fecskézés

37. ábra. Fecskézés

Elsősorban Észak-Magyarországon elterjedt játék a mancsozás. Két csapatban játsszák: egyik az ütő, a másik a kapó csapat. Mindenkinek van egy ütőfája, és a játékhoz faragnak egy kb. ökölnyi nagyságú fagolyót is: ez a mancs. Húznak egy ütővonalat, emögött sorakoznak fel az ütő csapat tagjai. A kapó csapat tagjai szétszórtan a másik {6-570.} oldalon helyezkednek el (38. ábra). Játszhatják adogatóval, de úgy is, hogy minden ütő maga dobja föl a fagolyót a levegőbe. A repülő golyót azután megdobja az ütőfával. Az a jó ütés, ha a golyó messzire elrepül, az ütőfa viszont közel esik le. Sikeres ütés után az ütő játékos már szalad is a botjáért, hogy visszaszerezze. Közben a kapók igyekeznek elfogni a golyót és visszagurítani az ütővonalon túlra. Ha az ütő játékosnak előbb sikerül visszaérnie a vonal mögé, mint ahogy a kapók a golyót odagurítják, visszaszerezte botját; ha azonban később, akkor a botot kint kell hagynia a játéktéren. Valamelyik következő játékos sikeres ütése után ismét kiszaladhat érte, és megpróbálhatja visszahozni. Van, ahol úgy játsszák, hogy ha a kapók a levegőből elfogják a fagolyót, rögtön cserél a két csapat. Ha az ütők mind sorra kerültek, és egyik sem tudta visszaszerezni a botját, akkor mindig csapatcsere van. Az a dicsőség, ha egy csapat sokáig marad ütő (Hajdu 1971: 161–162; Dorner 1912).

38. ábra. Mancsozás

38. ábra. Mancsozás
(Haider–Borsai–Kovács 1977: 144 nyomán)

Egy ütő és egy kapó csapat játssza a tekézést is. Az ütők egy vonal mögött akkora lyukakat ásnak, melyekbe a játékhoz használt fagolyó (teke) belefér. Mindegyikük {6-571.} egy-egy gödör mögé áll, és botja végét beledugja. A másik csapat tagjai szétszórtan helyezkednek el. Közülük egy a gurító (39. ábra). A gurító a vonal előtt elgurítja a tekét, az ütő csapat tagjai pedig botjukkal megpróbálják eltalálni úgy, hogy minél messzebbre menjen. Ha valakinek sikerül, kiszaladnak az elhajított botokért, és igyekeznek vissza a lyukakhoz. Eközben a másik csapat tagjai megpróbálják gyorsan elfogni a tekét, és visszadobják a gurítónak, hogy tegye be egy üresen hagyott gödörbe. Ha ez sikerül, cserél a két csapat és kezdik elölről. Játsszák úgy is, hogy a gurító nem a vonallal párhuzamosan, hanem arra merőlegesen gurít. Ilyenkor csak egy tekelyuk van, mégpedig a vonal előtt (40. ábra). A játékmód a fentitől abban különbözik, hogy akik még nem értek vissza a vonal mögé, mikor a teke a tekelyukba került, azok botjaikat kint hagyják a játéktéren. A következő találat esetén futhatnak ismét érte. Csapatcsere akkor van, ha minden ütő {6-572.} botja kint maradt. Ez a játéktípus elsősorban Észak-Magyarországon, illetve az Alföldön ismert (Hajdu 1971: 162–165).

39. ábra. Tekézés

39. ábra. Tekézés
(Borsai–Hajdu–Igaz 1980: 113 nyomán)

40. ábra. Tekézés

40. ábra. Tekézés

Pásztori eredetű, lényegében országszerte ismert népi játék a csülközés. A pásztornak meg kellett védenie állatait a farkasoktól; ugyanígy őrzi a játékban a csősz a felállított „csülköt” és az eldobott botokat. A „csülök” általában egy fahasáb vagy vékonyabb tuskó. Ettől bizonyos távolságra húznak egy vonalat, amely mögé állnak a játékosok. Mindenkinek van egy kb. egy méter hosszú botja. A csőszt gyakran botrúgással sorsolják ki (lásd a Függelékben a kisorsolók között). Ő odaáll nem messze a csülöktől (41. ábra). A többiek a vonal mögül egymás után eldobják botjaikat. A cél az, hogy a csülköt feldöntsék. Akinek nem sikerül, félreáll, és figyeli a többiek dobásait. Amikor valamelyik játszó eltalálja a csülköt, mindenki, aki már eldobta a botját, szalad érte. A csősz igyekszik az eldőlt fát minél gyorsabban felállítani, majd a futó játékosok közül valakit megérinteni a botjával, mielőtt az visszaérne a vonal mögé. Ha sikerül valakit elérnie, cserél vele, ha nem, ő marad a csősz. Akkor sem cserélhet, ha a felállított csülök ismét eldől. A soron következő játékos kezdi megint a botdobálást. Előfordul, hogy senki nem találja el a csülköt; ekkor is kifutnak, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell vesződnie a csülökállítással. A játékban mindenki arra törekszik, hogy a csőszséget elkerülje, illetve minél hamarabb megszabaduljon tőle (Bakos 1953: 244; Hajdu 1971: 141–146).

41. ábra. Csülközés

41. ábra. Csülközés
(Hajdu 1986: 8 nyomán)

A görcölést általában hatan vagy nyolcan játsszák, mégpedig úgy, hogy ketten-ketten tartoznak össze. Téglalap alakú játékteret jelölnek ki, melynek négy sarkába egy-egy akkora lyukat ásnak, hogy a labda beleférjen. Ezekhez állnak négyen egy-egy bottal, ketten pedig a téglalap rövidebb oldalai mögött egymással szemben helyezkednek el. Ők az adogatók. A két „kutya” a téglalap hosszabb oldalaihoz áll (42. ábra). A labda az adogatóknál van, ők dobálják egymásnak. A botosok megpróbálják elütni. Ha valamelyiküknek sikerül, a hosszanti oldalon lévő botosok összefutnak, botjaikat (egyszer vagy {6-573.} többször) összeütik, majd szaladnak vissza a helyükre, s a botokat visszadugják a lyukba. A kutyák ezalatt az elütött labdát igyekeznek gyorsan megszerezni, az adogatóknak dobják, és azok beleteszik valamelyik üresen hagyott lyukba. Ha ez sikerül, cserélnek a botos párral. Ha a botos melléver, akkor is össze kell ütniük a botokat. Az adogatónak ilyenkor könnyebb a dolga, mert gyorsabban tudja megszerezni a labdát és elfoglalni a lyukat. E játéktípus különböző variánsait Észak- és Kelet-Magyarországról ismerjük (Hajdu 1971: 152–155).

42. ábra. Görcölés

42. ábra. Görcölés
(Hajdu 1971: 154 nyomán)

A kanászos országosan elterjedt, s mint nevéből is kiderül, szintén pásztori eredetű játék: egyik eszközét, a labdát gyakran „disznó”-nak nevezik. A játszók egy 10-12 lépés átmérőjű kör területén kis lyukakat ásnak, mégpedig eggyel kevesebbet, mint ahányan vannak. A kör közepén egy nagyobb gödör van, abba teszik a labdát. Mindenkinek van egy kb. 1 m hosszú botja, melyet a középső gödörbe dug (43. ábra).

43. ábra. Kanászos

43. ábra. Kanászos

{6-574.} Körbejárva háromig, illetve ötig számolnak, vagy ezt mondják

Csira pata pálinka, pálinka,

Csira pata pálinka, pálinka,
Tüske ment a lábomba, lábomba,
Vegyétek ki!

(Szany, Sopron m.; Borvendég E. gy. 1952)

Krumplit főzünk a disznóknak,

Krumplit főzünk a disznóknak,
Kását meg a malacoknak,
Hű, trüccs kanász!

(Dávod, Bács-Bodrog m.; Kiss L. gy. 1961)

A végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a másik játékos lesz a kanász. Ha be tudja hajtani a disznót a középső gödörbe, elölről kezdik az egész játékot. Játsszák úgy is, hogy nincs középső gödör, a kanásznak valamelyik játékos gödrébe kell hajtania a disznót, s ha sikerül, cserélnek. Ilyenkor mindenki {6-575.} a maga gödrét védi, próbálja onnan elütni a labdát (Bakos 1953: 245; Hajdu 1971: 155–159; Hajnal 1906: 61; Nagy J. 1900: 363).

44. ábra. Kanászos

44. ábra. Kanászos

Nagy múltra visszatekintő játék a bigézés, amely szinte az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Népszerűségére vall, hogy sokféle néven ismerik: bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pincike, dólé. A Kresznerics-szótárban (1831) „bicz”, „biczeg”, „binczkézés”, „binczkét játszik” címszavakat találunk. A játékhoz szükséges egy kb. 15 cm hosszú, két végén kihegyezett fácska (bige) és egy 70-80 cm hosszú ütőfa. A kezdőhelyen kétujjnyi mély lyukat ásnak. Kisorsolják az első játékost, aki a lyukra keresztbe fekteti a bigét (45. ábra), és az ütőfával aládugva azzal kilódítja, minél messzebb a lyuktól. A többiek lesik, s igyekeznek a bigét a levegőből elkapni. Ha sikerül valakinek, ő megy játszani, az előbbi pedig kiáll. Ha senki nem tudja a bigét elkapni, akkor az a játékos, aki kilökte, ütőfáját keresztbe fekteti a lyukon, s azt valaki megpróbálja megdobni a bigével. Ha talál, helyet cserélnek, ha nem, ismét a lökő játékos következik. Ütőfájával ráüt a bige egyik végére, mire az felpördül a levegőbe. Ekkor elüti, minél messzebbre. Ezt háromszor ismétli, s ahova a bige harmadszor esik, onnan lépésekkel leméri a távolságot a lyukig. Ahány lépésnyire sikerült elütnie, annyi pontot szerez, és újra ő kezd. Előre meghatározzák, hogy hány pontig játsszák (pl. ezer), s aki azt először eléri, az a győztes (Bakos 1953: 242–243; Hajdu 1971: 137–140).

45. ábra. Bigézés

45. ábra. Bigézés
(Borsai–Hajdu–Igaz 1980: 101 nyomán)

A métázás görög-római eredetű játék; hazánkban általánosan ismert. Különböző formáit ma is játsszák mind az öt kontinensen. Nálunk legvirágzóbb kora Mátyás és II. Lajos uralkodása idejére esett, a 15–16. századra, amikor a királyok és főurak is űzték. Faluhelyen a kollégiumi diákok révén terjedt el, akik sokféle változatban játszották, s akiktől felnőttek és gyerekek egyaránt megtanulták, megőrizték és tovább alakították. Mai formájában a várháborúk emlékét őrzi. A futómétát két csapatban játsszák. {6-576.} Húznak két vonalat, az egyik mögött áll fel az ütők csapata, a kapók pedig szétszóródnak a két vonal között. Közülük egy az adogató, ő az ütők mellett áll (46. ábra). Az adogató feldobja a labdát, az első ütő játékos pedig a kezében lévő ütőfával olyan messzire üti, amennyire csak bírja. De már dobja is le az ütőfát, és szalad át a játéktéren, a másik vonalon túlra. A másik csapat igyekszik elkapni vagy minél hamarabb megszerezni a labdát, s ha a játékost futás közben meg tudják dobni, mielőtt a másik vonal mögé ér, a két csapat szerepet cserél. (Labdával a kézben futni nem szabad, csak egymásnak dobni lehet!) Ha nem sikerül eltalálni, akkor az ütő csapat második játékosa következik. Ütés után ő is szalad, s az előbbi játékos is visszafuthat a csapatához, így ő ismét {6-577.} megszerzi az ütés jogát. Ha bármelyik ütő játékos úgy látja, hogy ütése nem sikerült, nem kell szaladnia, megvárhatja a következő játékos ütését. Ilyenformán egy-egy ütés után oda- és visszafutók egyszerre öten-hatan is lehetnek a játéktéren. A csapatok nemcsak akkor cserélnek, ha valamelyik futó játékost sikerül megdobni, hanem akkor is, ha az ütő játékosok mind a túlsó vonal mögött rekednek. Játszhatják pontozásra is, akkor az ütők egy oda-vissza szaladással, a kapók pedig a labdának levegőből való elkapásával szerezhetnek pontot. A csapatok mindenképpen igyekeznek ütők lenni, illetve maradni, mert az az érdekesebb.

46. ábra. Métázás

46. ábra. Métázás
(Hajdu 1971: 148 nyomán)

MOZGÁSOS JÁTÉKOK

E játékokban elsősorban maga a mozgás adja a játszás örömét: ha társul is hozzá eszköz (hinta, kendő stb.), az csak kísérője a játéknak. A különféle ügyességi és erőjátékok között szerepel az ölbeli gyermekek játékaiként ismert mondókás-mozgástanító játékokból néhány példa, valamint a kisebb-nagyobb gyerekek, fiúk és lányok erőt, ügyességet, szép mozgást és gyorsaságot igénylő játékai. A fogócskák külön csoportot alkotnak: az idetartozó valamennyi játékban az a lényeg, hogy egyik gyerek megfogja a másikat, függetlenül a szövegtől, dallamtól, térformától. „Sokféle vonulás” címszó alá kerültek azok a játékok, melyek lényege a különféle formákban való vonulás. Ezeket elsősorban lányok játsszák.

KÜLÖNFÉLE ÜGYESSÉGI ÉS ERŐJÁTÉKOK

A kisgyerek első játékai azok, melyeket a felnőttek játszanak vele: simogatással, csiklandozással, egyszerű, 1–2 soros mondókákkal mulattatják, csitítják. Az arcsimogató megnyugtatja a kisbabát: sokáig, még óvodás korban is meg lehet „cirókázni” a kicsit. Ölükbe ültetik, és cirógatják az arcát:

Ciróka, maróka, Mit főztél? Kását!

Ciróka, maróka, Mit főztél? Kását!
Hova tetted? Pad alá!
Szomszédasszony kiscicája megette!
Csikk-makk-makk-makk!

(Bezi, Győr m.; Borbély J. gy. 1967)

(Vö. MNT I. VII. A 2 a.)

{6-578.} Az ujjasdi gyakran összekapcsolódik a tenyeresdivel. A gyerekek nagyobbacska korukban is szeretik. A kisgyerek ujjait a hüvelykujjtól kezdve kiszámolják, majd a tenyerébe köröket rajzolnak („Kerekecske, gombocska”), s a végén ujjukkal a karján fölfelé szaladva („Erre, erre, erre”) megcsiklandozzák a hónalját. A szöveget vagy dallamos hanglejtéssel (megközelítőlegs-m vagy r-d hangokon), vagy csak „szavalva” mondják:

Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az icike-picike mind megette!
Kerekecske, gombocska,
Hová szalad a nyulacska?
Zöld erdőbe, zöld mezőbe,
Erre, erre, erre,
Ide szalad a nyulacska!
(Gúta, Komárom m.; Harmathné gy. 1971)

Általánosan ismert és elterjedt játék a kézcsipkedő is. Kisebb gyerekek felnőttel játsszák, a nagyobbak egymás között is. Két ujjal megfogják egymás keze fejét úgy, hogy a kezek egymás fölött legyenek, és éneklik:

Csip-csip, csóka,

Csip-csip, csóka,
Vak varjúcska,
Jó volt-e a
Kisfiúcska,
Ha nem jó a
Kisfiúcska,
Csípje meg a
Vak varjúcska!

(Zólyom, Zólyom m.; Kiss L. gy. 1956)

A végén elengedik a fogást és hessegetnek. (Vö. MNT I. I B 4 a, VII A 1 b β.)

Nagyobbacska, legalábbis már ülni tudó gyerekkel játsszák a höcögtetőt, de a gyerekek még később is élvezik. A kicsit a felnőtt a térdére ülteti, és lábát föl-le mozgatva lovagoltatja

Hőc, hőc, katona, Ketten ülünk a lóra,

Hőc, hőc, katona, Ketten ülünk a lóra,
Szénát, zabot a lónak,
Abrakot a csikónak,
Nagyot ugrik Lacónak!

{6-579.} (Olcsva, Szatmár m.; Halasi L. gy. 1971)

(Vö. MNT I. VII B f.)

A hintázás különféle formái a kisgyerekeknek és a nagyobbaknak egyaránt élvezetes szórakozást jelentenek. A kisgyereket karban hintáztatják, s a végén magasra emelik:

Hinta-palinta, kendervágó lapicka,

Hinta-palinta, kendervágó lapicka,
kukoricagánica
hömpölög a lábosba, Zutty!

(Kővágóörs–Révfülöp, Zala m.; Bereczky J. gy. 1968)

(Vö. MNT I. VII B a.)

Az igazi hintázás azonban a hintával kezdődik. Hintát a nagyobb gyerekek is tudnak csinálni; egy ülésre alkalmas deszkát kötéllel, lánccal felakasztanak valahová (pl. fa vízszintes ágára vagy csűr ajtajába), azon hintáznak. Ha többen vannak, egyvalaki felül a hintára, a többiek lökik, s közben mondókával mérik az időt:

Egy barany alma,


Egy barany alma,
Két barany alma,
Három barany alma,
Négy barany alma,
Öt barany alma,
Hat barany alma,
Hét barany alma,
Nyolc barany alma,
Kilenc barany alma,
Tíz barany alma,
Tíz, tíz, tiszta víz, Engem ángyom most firiszt.
Lökd fel, anyám, lökd fel A kakasülőre,
Még annál is magasabbra, A toronytetőre,
A toronytetőre.

{6-580.} (Tunyog, Szatmár m.; Lajtha L. gy. 1934)

Amikor a mondókának vége, a hintázó leszáll, s átadja helyét a következőnek. Az ún. „mérleghinta”, „libikóka” nemcsak a falusi hagyományban, hanem a városi játszótereken is megtalálható. Az ördögmotollának, szerencsekeréknek nevezett hintát úgy készítik, hogy földbe ásnak egy fatuskót, s erre keresztbe egy rudat szerelnek úgy, hogy forogjon rajta (47. ábra). A két végére ül egy-egy gyerek, erősen megkapaszkodnak, s két másik forgatja őket (vö. MNT I. I B 2 e).

47. ábra. Ördögmotolla

47. ábra. Ördögmotolla
(Hintalan–Lázár 1980: 55)

{6-581.} A szabadban játszott népszerű téli szórakozás a korcsolyázás. A korcsolya lehet például ló lábszárcsontja vagy egyszerű deszka, mely kb. akkora, mint a cipő. Ezt ráerősítik, s úgy csúszkálnak a jégen (48. ábra). Már az őskor végén ismert lehetett: egyes települések feltárásakor találtak olyan simított állatcsontokat, melyeket az ott lakók valószínűleg korcsolyaként használtak (József 1943: 529–530; Kiss L. 1963: 618; Lips 1958: 242–246).

48. ábra. Fakorcsolyák

48. ábra. Fakorcsolyák
(Nagyrábé, Szerep, Bihar m.; N. Bartha 1943: 395)

A gyerekek másik kedves téli játéka a szánkózás. A szán téli szállítóeszközből vált játékszerré. Férfiak vagy nagyobb fiúk készítik: két, az egyik végén fölfelé görbülő, talpnak való fát keresztben lécekkel kötnek össze, s ezeken ferdén kifelé áll a lőcs (49. ábra). Ha szánkázni akarnak rajta, hosszában deszkát tesznek rá, azon ülve vagy hasalva csúsznak le a lejtőn.

49. ábra. Gyalogszán

49. ábra. Gyalogszán
(Esztelnek, Háromszék m.; Gazda 1980: 254)

A talicskázás és a sótörés erőpróba. A talicskázást ketten játsszák: vagy egy felnőtt és egy gyerek, vagy két nagyobbacska gyerek. Egyik hasra fekszik a földre, két lábát a másik megfogja és fölemeli. Elkezdi tolni, az pedig a két kezén megy előre. Szintén két, kb. egyforma erős gyerek játéka a sótörés. Háttal állnak egymásnak, karjukat könyökben egymásba fűzik, és egyikük meghajolva hátára emeli a másikat (50. ábra). Ő kérdez, a hátán levő felel:

{6-582.} – Mit látsz?
– Eget, földet, csillagot,
Pap házánál galambot,
Sós kenyérbe harapok,
Tegyél le, mert meghalok.
(Galgahévíz, Pest m.; Borsai I., Vavrinecz V. gy. 1960)

Akkor az alsó kiegyenesedik, s szerepet cserélnek. Van, ahol a mondóka végén jó nagyot zöttyentve teszi le az alsó a másikat. Előfordul, hogy más játék végén büntetésként szerepel: az ügyetlen, hibázó játékossal „törnek sót” (vö. MNT I. I B 4 c).

50. ábra. Sótörés

50. ábra. Sótörés
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 66 nyomán)

Többen kellenek a kenyeres játékhoz: ezt általában lányok játsszák. Egy vagy kettő a gazdasszony, a többiek szétterpesztett lábbal leülnek a földre, szorosan egymás elé. Ők a kenyerek. A gazdasszony kicsit odébb megy, úgy csinál, mintha kapálna, a kenyerek pedig egymás derekát átkarolva jobbra-balra ringva éneklik:

Sülnek a kenyerek, Elégnek a kenyerek!

Sülnek a kenyerek, Elégnek a kenyerek!

(Vitnyéd, Sopron m.; T. Énekes L. gy. 1952 körül)

{6-583.} A gazdasszony visszajön a mezőről, megnézi a kenyereket: „Még igen nyers!” Ezt megcsinálja kétszer. Harmadszorra már megsültek, ezért az elsőn kezdve kezüknél fogva egyenként felrántja az ülőket. Fonóban is kedvelt játék, gazdasszony nélkül: csak hajladoznak és énekelnek (vö. MNT I. III D 2 b).

A világon mindenütt megtalálható játék az ugróiskola (sántika, ickázás), Magyarországon is általánosan elterjedt, Angliában és Észak-Amerikában „hopscotch”, spanyol nyelvterületen „parma” a neve, Ázsiában is több helyen ismerik. Legrégibb írásos feljegyzése az 1500-as évek közepéről, Rabelais-től származik, aki egyik változatát Pantagruel játékai között sorolja fel. Egyes kutatók szerint a spirális forma az eredeti, mely a halált és az újjáéledést fejezi ki: ezt helyettesítették a keresztény korban az ugyanezt kifejező kereszt jelével, s a játékban gyakran még mennyország–pokol is szerepel.

A játék lényege, hogy a játékosoknak egy földre rajzolt ábra kockáin kell meghatározott sorrendben végigugrálniuk. Az ábrák formája és a kockák sorrendje szerint több száz fajtája alakult ki, de tulajdonképpen valamennyi két fő forma változata.

Az egyszerűbbet dobókő nélkül játsszák. A csigavonal formájú ábrán fél lábon be kell ugrálni a kör közepéig, ott le lehet tenni a másik lábat is, megfordulni, majd ismét fél lábon kiugrálni (51. ábra). A kockákra osztott téglalapban a számok sorrendje szerint ugrálnak, először páros, majd fél lábbal. Aki vonalra ugrik, átadja helyét a következő játékosnak.

51. ábra. Ugróiskola vagy csigaicka

51. ábra. Ugróiskola vagy csigaicka
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 172 nyomán)

A másik változatot dobókővel játsszák: ez általában lapos kavics vagy cserépdarab. A játékos a kavicsot bedobja az ábra első kockájába, majd fél lábon végigugrálja az egész ábrát. Visszafelé szintén fél lábon állva lehajol a kőért és fölveszi. Amikor kiért, van egy iskolája. Ezután a következő kockába dob. Ha már mindegyikbe dobott, és mindegyik iskolát kijárta, háttal dob, és amelyik kockába a kő esik, az az ő vára: ott ő mindkét lábát leteheti, a többi játékosnak azonban át kell ugrania. A játszó akkor „bukik meg”, ha vonalra lép vagy dob, belelép másnak a várába, vagy leteszi a másik lábát is, esetleg {6-584.} a kavics nem a megfelelő kockába esik. Ilyenkor át kell adnia a helyét a következő játékosnak. Ha legközelebb sorra kerül, ugyanabba a kockába dob, mint amikor elrontotta. Addig játsszák, míg az összes kockát el nem foglalják, s az győz, akinek több vára van. A játékot különféle módon lehet nehezíteni. Játsszák például úgy, hogy a követ nem kell fölvenni, hanem visszafelé kockáról kockára egy lábbal végig kell rugdalni. Ez igen nehéz, mert sem a kőnek, sem a lábnak nem szabad vonalra kerülnie. Van olyan változat is, hogy miután végigjárták az összes iskolát, dobás nélkül különféle módokon ismét végig kell ugrálni az ábrát, s csak utána lehet várat szerezni. A kezespéldául az, amikor kézfejükre vagy nyitott tenyerükre teszik a követ, a lábasnál lábfejükre, a fejesnél fejük tetejére. A földre rajzolt ábrák sokféleségéből itt csak néhány jellemző formát közlünk. Leggyakoribbak a több kockára osztott négyzetek, illetve téglalapok, a kereszt- vagy emberforma és a kettős kereszt. A kockákat megszámozzák vagy elnevezik (H, K, Sze, Cs, P, Szo, V: a hét napjai, M: mennyország, P: pokol). (52. ábra.) A 3. rajz V, vagyis „vasárnap” kockájában pihenésképpen mindkét lábat le lehet tenni. A 4. rajz 4–5. kockájába és az 5. rajz M–P kockáiba egyszerre, terpeszben kell ugrani, utóbbiban terpeszállásban kell megfordulni is.

52. ábra. Ugróiskola

52. ábra. Ugróiskola

A fiúk népszerű erő- és ügyességi játéka az ostorcsapó. A játszók libasorban állnak fel, és erősen megfogják egymás kezét, vagy átkarolják egymás derekát. A sor elején általában a legnagyobb, legerősebb gyerek áll. Szaladni kezd, s magával húzza az egész sort. A többiek futnak vele, s amikor már elég gyorsan szaladnak, az első hirtelen kanyarít egyet a soron, mire annak a vége kicsapódik, és egy vagy több gyerek elesik (53. ábra).

53. ábra. Ostorcsapó

53. ábra. Ostorcsapó

{6-585.} Ezután ismét összefogóznak, és újrakezdik a játékot. Az első azon igyekszik, hogy a sor végén levők elessenek, azok pedig megpróbálnak talpon maradni. Játsszák úgy is, hogy aki elesik, kiáll (vö. MNT I. IV A 6 a α).

Szintén a fiúk erőjátéka a középkori eredetű hosszú bakugrás. Első és leghíresebb ábrázolása Bruegel Gyermekjátékok c. festményén található, de már jóval előtte Kálvin tanítója is említi. Rabelais is leírja a Gargantuában. Két csapat játssza: tartók és ugrók. A tartók közül egyik háttal egy falhoz vagy vastag fához támaszkodik, és kezét összekulcsolja. A következő tartó derékból vízszintesen előrehajol, kezével a földre vagy a térdére támaszkodik, fejével pedig az álló összekulcsolt kezébe. A csapat többi tagja sorban mögé áll, ők is előrehajolnak, fejüket az előttük álló lába közé dugva vállukkal támaszkodnak egymás fenekének: így biztosan tudják tartani majd a hátukra ugrókat (54. ábra). Az ugró csapat első tagja nekifut: amikor a tartókhoz ér, két lábbal dobbant és lovaglóülésben ráugrik a hátukra. Ugrás közben két kezével támaszkodva segíti magát, hogy minél előbbre kerüljön, mert a többieknek is fel kell férniük mögé. Ha sikerül ugrani is, tartani is, és mindenki fölfért, a két csapat szerepet cserél. Szerepcsere van akkor is, ha az ugrók rontanak (ha nem férnek föl mind, illetve valaki úgy ugrik, hogy a lába leér a földre), ha viszont a tartók rontanak (pl. a lábuk megroggyan vagy éppen elesnek), akkor továbbra is ők maradnak a tartók.

54. ábra. Hosszú bakugrás

54. ábra. Hosszú bakugrás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 68 nyomán)

Széles körben ismertek az Adj, király, katonát! játék változatai. A két legnagyobb, legerősebb gyerek a két király. Mindegyiknek megvan a maga csapata. Két sorban állnak föl egymással szemben, egymástól kb. 15-20 lépésnyire. Az egy sorban állók erősen fogják egymás kezét.

A két király között párbeszéd kezdődik:

{6-586.} – Adj, király, katonát!
– Nem adok!
– Szakítok!
– Szakíts, ha bírsz!
(Homokmégy, Pest m.; Patay I. gy. 1953)
– Add ki, király, katonát!
– Nem adunk!
– Akkor szakítunk.
– Szakítsd, ha tudsz!
– Kit kívánsz?
– … (pl. Terit)
(Szücsi, Heves m.; Szomori Gy., Halkovics J. gy. 1957)
– Adj, király, katonát,
Ha nem, pedig magad gyere át!
(Bőcs, Borsod m.; Forrai K. gy. 1952)

A párbeszédnek megfelelően vagy a kezdő, vagy a másik király csapatából indul el a küldött vagy kért katona, és nekiszaladva valahol megpróbálja átszakítani a szemben álló sort (55. ábra). Ha ez sikerül, elviszi az egyik játékost onnan, ahol szakított. Ha nem, akkor maga is ott marad a másik csapatnál. Utána a másik király kezdi a beszédet. Addig játszanak, míg az egyik csapat el nem fogy. A király állhat a sor közepén, de az elején is. Az utóbbi esetben úgy is játszhatják, hogy a szakító nemcsak egy gyereket visz {6-587.} magával a másik csapatba, hanem a szakítás helyétől a lánc végéig mindenkit. A király is próbálhat szakítani. Van, ahol úgy játsszák, hogyha neki nem sikerül, vége a játéknak, mert vele együtt a többi katonája is fogságba esik (vö. MNT I. III C 5 Lx).

55. ábra. Láncszakító vagy „Adj, király, katonát!”

55. ábra. Láncszakító vagy „Adj, király, katonát!”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 69 nyomán)

Az egész magyar nyelvterületen ismert lányjáték a páros szökellő. Két lány egymás mellé áll arccal egy irányba fordulva, s kezüket keresztbe összefogják, jobbal a jobbot, ballal a balt (56. ábra). Szökdelve haladnak előre, közben énekelnek:

Ám-tám, lipitom, Bokros liliom,

Ám-tám, lipitom, Bokros liliom,
Ekkorára, akkorára, Selyem ide, hopsz!

(Konyár, Bihar m.; Bergné gy. 1955)

Babot főztem,

Babot főztem,
Jól meg sóztam,
Ángyele, bángyele, buks!

(Nova, Zala m.; Vajda J. gy. 1952)

56. ábra. Páros szökellő

56. ábra. Páros szökellő
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 75 nyomán)

{6-588.} Az utolsó szótagra egy ugrással helyben megfordulnak anélkül, hogy a kézfogást elengednék. Szoknyájuk ilyenkor szépen pördül egyet (vö. MNT I. I B 4 e). A páros szökellőt csak lányok játszották, hiszen fiúknak – szoknya híján – nem volt érdekes.

Ugyanezt gondolhatnánk a páros forgóról (pórumozás, kocsizás, husizás, szédülés) is, mely eredetileg szintén lányok játéka, mégis elterjedt a viseletet már nem hordó iskolás gyerekek körében; ők csupán a forgás kedvéért játsszák. Ketten szembeállnak egymással, s keresztezett kézfogással magukat hátrafeszítve körbe forognak, minél gyorsabban (57. ábra). A végén általában leguggolnak, akinek szoknyája van, szépen köré terül (vö. MNT I. I B 4 h).

57. ábra. Páros forgó

57. ábra. Páros forgó
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 75 nyomán)

Túrót vettem,

Túrót vettem,
Elejtettem,
Azt sem tudom,
Hová tettem,
Szél fújja pántlikámat,
Harmat éri a szoknyámat, csüccs!

(Ököritó, Szatmár m.; Kurucz L. gy. 1953)

Kocsit, kocsit, komámasszony, Lovat, lovat, sógorasszony,

Kocsit, kocsit, komámasszony, Lovat, lovat, sógorasszony,
Szél fújja pántlikámat,
Harmat éri a szoknyámat, Hopp!

{6-589.} (Pákozd, Fejér m.; Szabóné gy. 1953)

Általánosan elterjedt a guggolós körjáték is különböző szöveg- és dallamváltozatokkal. A játszók kézfogással körbe járnak és énekelnek:

Mit játszotok, lányok?

Mit játszotok, lányok?
Csicseréket,
Bugyborékot,
Ádám vackort,
Vad barackot,
Tengeri guggot!

(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1966)

Ég a gyertya, ég, El ne aludjék,

Ég a gyertya, ég, El ne aludjék,
Míg a szikra lobbot se vet, Guggoljunk le mind!

(Mocsa, Komárom m.; Sperlné gy. 1971)

A végén leguggolnak (58. ábra). Játszhatják úgy is, hogy nem szabad nevetni, elesni, illetve elkésni a leguggolással. Aki ezt nem tudja betartani, az középre áll, kiáll a játékból vagy zálogot ad (a zálogkiváltást lásd a Függelékben), esetleg csak kinevetik. (Vö. MNT I. II A 7 b α–8; III A 3 a α; III Z I c; III Z 2 a; IV B 1 c.)

58. ábra. Guggolós körjáték

{6-590.} 58. ábra. Guggolós körjáték
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 70 nyomán)

A guggolóshoz hasonlóan lányok körjátéka a kifordulós is. „Lánc, lánc” játékszöveg először a Magyar Hírmondó I. számában jelent meg 1792-ben. Kezdetét többnyire a német „Ich spiel ein” torzításából származtatják (ispiláng, ostoráng, kis pillants, eszterlánc; vö. Borsai 1984). A játszók kézfogással körbe járnak, közben énekelnek:

Kis kacsa fürdik

Kis kacsa fürdik
Fekete tóba’,
Anyjához készül
Lengyelországba,
Síkos a talpa,
Magas a sarka,
Fordulj ki, fordulj ki, Aranyos Mariska!

{6-591.} (Hollókő, Nógrád m.; Martin Gy., Pesovár F. gy. 1952)

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna,

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna,
Cérna volnék, selyem volnék, mégis kifordulnék.
Pénz volna karika, karika, forduljon ki Marika,
Marikának lánca.

(Milejszeg, Zala m.; Vajda J. gy. 1971)

Akinek a nevét mondják a végén, az kifordul, és arccal kifelé jár tovább (59. ábra). Addig játsszák, míg meg nem unják, vagy mindenkire sor nem kerül. (Vö. MNT I. III A 2 a–c; Borsai 1984: 39–41.)

A „páratlan” játék két fő változata eredetében talán különböző, de lényegileg azonos: az egyikben valakinek nem jut pár, a másikban valakinek nem jut hely (bokor, földre rajzolt kör stb.). A Hatan vannak a mi ludaink hasonlít a Réthei Prikkel által közölt régi Farkastánchoz (1924: 128–129). Páratlan számú játékos játssza.

59. ábra. Kifordulós vagy ispiláng

{6-592.} 59. ábra. Kifordulós vagy ispiláng
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 102 nyomán)

60. ábra. „Hatan vannak a mi ludaink”

60. ábra. „Hatan vannak a mi ludaink”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 62 nyomán)

{6-593.} Körbe állnak, egy a kör közepén, s énekelnek:

Hatan vannak a mi ludaink,

Hatan vannak a mi ludaink,
Heten vannak a mi ludaink,
Három szürke, három fekete,
Gúnár, gúnár, libagúnár, gúnár az eleje,
Akinek nincs párja, válasszon magának.

(Agyagosszergény, Sopron m. Gyűjtőcsoport 1953; Attala, Somogy m. Murányi R. gy. 1953; Decs, Tolna m. Olsvai I. gy. 1954; Pácsony, Vas m. Gyűjtőcsoport 1952; Ráckeve, Pest m. Paulovics G. gy. 1956)

A dal végén a középső párt választ, s a többiek is újat keresnek (60. ábra). Természetesen valakinek nem jut, az megy be a körbe középre, és ismét énekelni kezdenek. A másik változat aHol az olló?, amelyet a különböző világrészek egymást követő nemzedékei kis változtatásokkal ősidők óta játszanak. Egy játékos kivételével odaállnak egy-egy fához, a földre tett valamilyen tárgy (kalap, zsebkendő) mellé, vagy egy-egy földre rajzolt körbe. Az az egy, akinek nem jutott hely, odamegy valakihez:

– Hol az olló (komámasszony)?
– Ott!
(Szilvásvárad, Borsod m.; Szamák I. gy. 1952)
– Hol árulják a zsemlét?
– …(pl. Mariskánál)
(Rém, Bács-Bodrog m.; Bálint M. gy. 1954)

A kérdező arra szalad, amerre a másik mutatott, ugyanakkor mindenki elhagyja a helyét, és másikat foglal (61. ábra). Akinek nem jut, az lesz a következő kérdező (vö. MNT I. II A 4).

E játékok változatait lakodalomban is játsszák a felnőttek. Ilyen például a seprűtánc, amikor mindenki párosan táncol, egy férfi pedig seprűvel (62. ábra). Amikor a zenekar abbahagyja a muzsikálást, a férfi ledobja a seprűt, és párt választ magának. A többiek is cserélnek, s aki egyedül marad, azé lesz a seprű a következő menetben (vö. MNT III/B 478).

61. ábra. „Hol az olló?”

{6-594.} 61. ábra. „Hol az olló?”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 61 nyomán)

62. ábra. Seprűtánc

62. ábra. Seprűtánc
(Hajdúszoboszló, Hajdú m.; MNT III/B 478)

A versenyfutás (túrós játék) úgy kezdődik, hogy a gyerekek körbe állnak, egy van a körön kívül, ő a vevő. Körbe jár, majd valakinél megáll, és elkezdi az éneket vagy a párbeszédet. A másik felelget:

– Hogy a csibe?

– Hogy a csibe?
– Három itce!
– Hát a kakas?
– Három garas!

{6-595.} [Beszélve:]

– Hát a tyúk?
– Az is úgy! Mindjárt, mindjárt adjuk!
(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1966)
– Mit árul kend, komámasszony?
– Túrót!
– Hogy adja?
– Én a túróm nem adom, inkább háromszor körülszaladom!
(Endrőd, Békés m.; Patay I., Csonka K. gy. 1955)

Ekkor ketten ellenkező irányba szaladnak, s aki előbb ér a helyre, az áll be, a másik lesz a körbejáró. Játsszák úgy is, hogy kettős körbe állnak (63. ábra); ilyenkor a belső kör játékosainak vagy nincs semmilyen szerepük, vagy a futás után a győztes belülre áll, s az addigi belső kívülre. (Vö. MNT I. II A 2 t.)

63. ábra. Versenyfutás

63. ábra. Versenyfutás
(MNT I. 720)

{6-596.} A Tüzet viszek – Ne nézz hátra játék Európa-szerte igen elterjedt. A játékosok körbe állnak, kívül jár valaki egy kendővel. Énekelnek:

Tüzet viszek, Ne lássátok,

Tüzet viszek, Ne lássátok,
Ha látjátok, Ne mondjátok,
Ég a rokolyátok!

(Andornaktálya, Borsod m.; Marosy Gy. gy. 1953)

Ne nézz hátra, jön a farkas, Tüzet hoz a szájában!

Ne nézz hátra, jön a farkas, Tüzet hoz a szájában!

(Kapuvár, Sopron m.; Gyüjtőcsoport 1953)

Tüzes taplót hordozok, hordozok,

Tüzes taplót hordozok, hordozok,
Jaj de hideg, jaj de meleg, elégeti a kezem!
Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra!

(Jánoshida, Szolnok m.; Czigány T. gy. 1954)

Eközben a körüljáró leejti a kendőt az egyik körben álló mögé, aki fölkapja, és kergetni kezdi őt (64. ábra). A játék befejezése többféle lehet:

1. Az lesz a következő körüljáró, aki a kendőt felkapta, de ha utoléri a másikat, futás közben végig püfölheti a hátát. A ledobó beáll az üres helyre.

2. Ha a felkapó utoléri a ledobót, akkor az „záptojás” lesz a körben, ha nem, akkor csak beáll az üres helyre. Ilyenkor is mindenképpen a felkapó lesz az új körüljáró.

3. Ha a felkapó utoléri a ledobót, visszaadja neki a kendőt, az marad ismét a körüljáró, ő pedig visszaáll a helyére. Ha nem éri utol, az áll be az üres helyre, és a felkapó lesz az új körbejáró. Színesíti a játékot, ha a körüljáró úgy igyekszik ledobni a kendőt, hogy aki mögé dobta, az ne vegye észre. Ha ez sikerül, és a külső visszaér a kendőhöz, akkor az elbámészkodó játékosnak be kell mennie a körbe, „záptojás” lesz. Van olyan változat is, hogy aki a kendőt kapja, az nem a ledobót, hanem a körben mellette állót kergeti.

64. ábra. „Tüzet viszek”

{6-597.} 64. ábra. „Tüzet viszek”
(MNT I. 717)

Máskor a körüljáró nem ledobja a kendőt, hanem valakinek a kezébe teszi (ebben a változatban mind hátrateszik a kezüket): a játékbefejezések mindkét esetben ugyanazok lehetnek, mint a fentebb leírtak (vö. MNT I. II A 2 a–d).

FOGÓCSKÁK

A fogócska játéknak számtalan változata van a „sima fogó”-tól a különféle dallamokkal és a játékcselekményt bonyolító szabályokkal tarkított formákig; a regionális különbségek alig észlelhetők. Valamennyinek a lényege, hogy a főszereplőnek (fogó, zavaró, cica, kutya, kulla, csősz) meg kell fognia valakit. Ezzel aztán szerepet cserél, vagy kiállítja a játékból, esetleg ő is fogó lesz. A legegyszerűbb fogójáték a sima fogócska. Egy gyerek a fogó, a többiek szabadon szaladgálnak. Ha sikerül valakit megfognia, szerepet cserélnek. Akit éppen nem kerget, az mondókával bosszanthatja a fogót:

Ilyen kulla mellett
Aludni is lehet!
(Nagyvisnyó, Borsod m.; Gyűjtőcsoport 1952)

Ha én cica volnék,

Ha én cica volnék,
Száz egeret fognék!

(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1969)

{6-598.} Játsszák úgy is, hogy kijelölnek egy helyet, s az a „ház”. Ez általában egy fal, fa vagy a földre rajzolt kör. (A fa megérintése az ördög, vagyis a fogó varázslatától szabadít meg, mivel az ördög irtózik a fától és a vastól. A földre rajzolt kör pedig itt is, mint más játékokban, a vár emléke, ahová az ellenségtől szorongatott katonák menekülhettek.) Aki ide szalad, azt nem lehet megfogni. „Ház” lehet még az is, hogy a futó leguggol, vagy mond valamit, például: „paprika!” (vö. MNT I. II A 3).

A páros forgóhoz hasonló játék a szoknyafogónak az a változata, amit hárman játszanak. A lányok párosan forognak, a fogó mellettük guggol. Forgás közben énekelnek:

Túrót ettem, Elejtettem,

Túrót ettem, Elejtettem,
Azt se tudom, Hová tettem,
Szél fújja pántlikámat,
Kapd meg, pajtás, a szoknyámat, Kapd szoknya!

(Jászárokszállás, Szolnok m.; Faragóné gy. 1971)

Kocsit, kocsit, komámasszony, Győrbe megy a leányasszony,

Kocsit, kocsit, komámasszony, Győrbe megy a leányasszony,
Szél fújja pántlikáját,
Harmat lepi a szoknyáját, Kukurikú!

(Mocsa, Komárom m.; Gerzanics M. gy. 1979)

A fogó az ének végén igyekszik elkapni valamelyiküknek a szoknyáját (65. ábra). Ha nem sikerül, ő marad a fogó, ha igen, szerepet cserélnek. Játszható ezenkívül úgy is, hogy több pár van és egy fogó, vagy úgy, hogy a lányok körbe állnak, a fogó a körön kívül van, és úgy fogja meg valakinek a szoknyáját. (Vö. MNT I. II A 3 e.)

Kedveltjáték a szembekötős. A főszereplőnek (cica, macska, banka) bekötik a szemét. A többiek (egerek) szabadon állnak, és tapsolva vagy énekelve csalogatják (66. ábra). Akit a cica megfog, azzal cserél. Tartozhat hozzá olyan zárójáték is, hogy csak akkor cserélhet, ha kitalálja, hogy kit fogott meg. (Vö. MNT I. II A 3 a γ.) Gyakran kapcsolódik hozzá jellegzetes fogóizgató-fogócsalogató mondóka (lásd 28. dallampélda).

65. ábra. Szoknyafogó

{6-599.} 65. ábra. Szoknyafogó
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 82 nyomán)

66. ábra. Szembekötős

66. ábra. Szembekötős
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 74 nyomán)

Erre csörög a dió, Erre meg a mogyoró!

Erre csörög a dió, Erre meg a mogyoró!

(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1966)

{6-600.} A Lipem-lopom… sima fogócska, csak egy kis előjátékkal kezdődik. A fogó (csősz) lekuporodik, esetleg le is fekszik, és eltakarja az arcát. A többiek körülötte állnak vagy guggolnak (67. ábra) és énekelnek:

Lopi-lopi szőlő, Elaludt a pásztor,

Lopi-lopi szőlő, Elaludt a pásztor,
Csipa ment a szemibe, Ördög bújjon bőribe!

(Vámosladány, Bars m.; Harmathné gy. 1971)

Lopom az úr szőlőjét, Várom a kerülőjét,

Lopom az úr szőlőjét, Várom a kerülőjét,
Ha jön, szaladok, Ha nem jön, maradok!

(Gagybátor, Abaúj-Torna m.; Béres J. gy.)

67. ábra. „Lipem-lopom”

67. ábra. „Lipem-lopom”
(MNT I. 722 nyomán)

Az ének végén a csősz felugrik, és a szétszaladó gyerekek közül megpróbál megfogni valakit. Akit megfog, általában az lesz az új csősz. (Vö. MNT I. II A 3 a α.)

Sok változatban ismert, igen elterjedt és kedvelt játék a libásdi. Az egész magyar nyelvterületen játsszák, de szeretik a hazai sváb, erdélyi szász és szlovák gyerekek is. A játék szereplői: egy anya (gazdasszony), egy (vagy több) farkas és a libák. Az anya és a libák egymással szemben állnak, köztük, de tőlük oldalra van a farkas (68. ábra).

68. ábra. Libásdi

{6-601.} 68. ábra. Libásdi
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 93 nyomán)

Az anya átkiált a libáknak:

– Gyertek haza, ludaim!
– Nem megyünk!
– Miért?
– Farkas van a híd alatt!
– Mit csinál?
– Mosdik!
– Mibe törülközik?
– Arany kiskendőbe!
– Hova teszi az arany kiskendőt?
– Arany kisládába!
– Hova teszi az arany kisládát?
– Arany nagyládába!
– Hova teszi az arany nagyládát?
– Tűz alá, víz alá, bokor alá!
– Gyertek haza, ludaim!
(Bőcs, Borsod m.; Forrai K. gy. 1952)

Erre a libák az anyához szaladnak, közben a farkas megpróbálja megfogni őket. Akit elkap, az kiáll. A játék addig tart, míg van liba. Játsszák úgy is, hogy a libákat egy pásztorlány hajtja ki. Ilyenkor ő szól az anyának:

{6-602.} – Anyám, anyám, ehetném!
– Gyere be!
– Nem merek!
– Mitől félsz?
– Fias farkas van az erdőben.
– Mit eszik?
– Kosfejet!
– Mibe mosdik?
– Aranycsészébe!
– Mibe törülközik?
– Loncos kutya farkába!
– Gyere be tisztára, búzára!
(Forráskútdülő, Csongrád m.; Sz. Fehér E., B. Csorja K. gy. 1955)

Előfordul, hogy akit a farkas megfog, az nem áll ki, hanem szerepet cserél a farkassal, illetve ő is farkas lesz. (Vö. MNT I. III D 1 a.)

Európa-szerte elterjedt népi eredetű fogócska a halászás. A gyerekek választanak maguk közül egy fogót. A többiek a játéktéren szabadon szaladgálhatnak mindenfelé. Akit megfognak, az is fogó lesz, és egymás kezét fogva kergetik a többieket (69. ábra). A lánc egyre hosszabb, s amikor már átéri a játékteret, a kergetés el is marad, a fogók az egyik végére állnak, kihúzzák a láncot, mint egy kerítőhálót, s kényelmesen sétálva összefogdossák a még megmaradt „halacskákat”. Innen kapta a nevét is. (Vö. MNT I. III D 3 b ε.)

69. ábra. Halászás

69. ábra. Halászás

{6-603.} A Hátulsó pár… játékot az egész magyar nyelvterületen ismerik. Európában főleg északon és a brit szigeteken, Európán kívül leginkább Afrikában és Észak-Amerikában játsszák. Párosával egymás mögé állnak, előttük van a fogó (cica), nekik háttal. Elkiáltja magát:

Hátulsó pár, előre!
(Tápé, Csongrád m.; Török J. gy.)
Cikka ide, párom!
(Gyón, Pest m.; Schnöller gy. 1954)

Erre a két hátsó gyerek előrefut az oszlop két oldalán, és megpróbálnak ismét kezet fogni (70. ábra). A cica igyekszik elkapni egyiküket, mielőtt összetalálkoznának. Ha nem sikerül, ő marad a cica, ha igen, az lesz a párja, akit megfogott, és az egyedül maradó lesz az új cica. A pár beáll a sor elejére, és újrakezdik a játékot. Játsszák úgy is, hogy akit a cica megfogott, az lesz az új fogó. Finnországi változatában a párok közül az egyik fiú, a másik lány, s a fogó a „házasságot” igyekszik megakadályozni: a játék neve „özvegyjáték”, a fogó az özvegy. (Vö. MNT I. II A 3 e γ.)

70. ábra. „Hátulsó pár, előre fuss!”

70. ábra. „Hátulsó pár, előre fuss!”
(MNT I. 726)

Szintén nemzetközileg ismert fogócskatípus a tyúkozás: változatait játsszák a bolgárok, szerbek, csehek, szlovákok, németek. A magyar nyelvterületen is mindenütt ismerik. A gyerekek két főszereplőt választanak: egyik a héja, másik a tyúk. A többiek a csibék. Ők a tyúk mögé sorakoznak föl, szorosan fogva egymás derekát, a héja pedig szembeáll velük. A tyúk rákezdi:

– Mit csinálsz, héja?
– Tüzet rakok!
– Minek a tűz?
– Vizet forralni!
– Minek a víz?
{6-604.} – Csirkét kopasztani!
– Kiéből?
– Tiédből!
– Anyja vagyok, nem hagyom!
– Héja vagyok, elkapom!
(Markaz, Heves m.; B. Mező J. gy. 1956)

Ezután a héja megpróbál elkapni egy csibét, a tyúk védi őket, ide-oda fordul a sorral együtt. Ha a héjának sikerül elfogni valakit, az kiáll. Ha a csibék elfogytak, és még van kedvük ezt játszani, újrakezdik más szereplőkkel. (Vö. MNT I. III D 2 a.)

Szintén az egész magyar nyelvterületen ismert, a tyúkozásnál nem kevésbé népszerű fogócska a Kinn a bárány… A gyerekek kézfogással körbe állnak, két szereplő (bárány–farkas, kecske–gazda stb.) a körből ki-be szaladgálva fogócskázik. A kör általában az összefogott kezek felemelésével („kapunyitással”) segíti a bárányt, a kezek leeresztésével akadályozza a farkast (71. ábra). Ha a farkasnak sikerül megfognia a bárányt, akkor vagy szerepet cserélnek, vagy két új szereplőt választanak. A játékot kísérheti párbeszéd, éneklés vagy mindkettő.

71. ábra. „Kinn a bárány…”

71. ábra. „Kinn a bárány…”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 92 nyomán)
– Kecském, kecském, mit csinálsz a kertbe’?
– Káposztát ennék, ha volna!
– Kapáltál?
– Még most is kapálok!
{6-605.} – Öntöztél?
– Még most is öntözök!
– Nem félsz, hogy megfoglak?
– Itt is luk, ott is luk, ha akarok, kibújok!
(Vitnyéd, Sopron m.; T. Énekes L. gy. 1955)

Ki-be bárány, Benn a farkas,

Ki-be bárány, Benn a farkas,
Amott szalad Egy nagy talpas!

(Sály, Borsod m.; Barsi E. gy. 1960)

Kint a bárány, bent a farkas,

Kint a bárány, bent a farkas,
Hízik a bárány, Szárad a farkas,
Szabad a vásár mindennek, Gazdagnak és szegénynek,
Hízik a bárány, Szárad a farkas

(Mátraverebély, Nógrád m.; Borsai I., Vavrinecz V. gy. 1960)

(Vö. MNT I. II A 3 c a, (β, δ.)

Kevésbé elterjedt, de igen érdekes a pecsenyeforgatás. A játszók körben állnak, a kör közepén van a pörgető, a körön kívül a fogó. A pörgető odaszalad valakihez, lehetőleg a fogótól minél távolabb, és pördül vele egyet, majd fut a másikhoz, harmadikhoz, és azokat is megforgatja. Közben vagy ő, vagy a körben állók minden pörgetést számolnak „Som egy, som kettő, som három…”, egészen tízig. A fogó igyekszik megfogni a pörgetőt perdülés közben, de ez nem könnyű, mert a fogó csak a körön kívül futhat (72. ábra). Ha sikerül, szerepet cserélnek és kezdik elölről. Ha viszont „som tíz”-ig sem tudja megfogni, marad fogó, a pörgető pedig cserél azzal, akit utoljára forgatott meg. (Vö. MNT I. II B 3 b.)

A „som egy, som kettő, som három” számolás a számláló ráolvasást idézi: „sem 8, {6-606.} sem 7, sem 6” stb., amiről azt hitték, hogy a csökkenő számsor analógiájára a baj is csökken, majd elmúlik.

72. ábra. Pecsenyeforgatás

72. ábra. Pecsenyeforgatás
(Haider–Borsai–Kovács 1976: 66 nyomán)

Két egyenlő létszámú csapatban játszott fogócska a fekete-fehér: egyik a feketék, másik a fehérek csapata. A gyerekek választanak egy bírót, majd kijelölik a játékteret; a csapatok egymással szemben állnak föl, a bíró pedig tőlük távolabb. Ő gurítja el a korongot, mely egyik oldalán feketére, a másikon fehérre van festve. Amelyik oldalára dől, az a csapat lesz a fogó (73. ábra).

73. ábra. Fekete-fehér

73. ábra. Fekete-fehér
(Gágyor 1982: I. 309)

Annak a csapatnak kell tehát menekülnie, {6-607.} amelyiknek a színe fölül látható. A mögöttük levő vonal felé futnak, a többiek pedig kergetik őket. Akit a fogók elérnek még a vonal előtt, az átáll az ő csapatukba. A játék addig tart, míg az egyik csapat el nem fogy, vagy míg meg nem unják. Korong hiányában játszhatják fedővel is, esetleg gyufásdobozt dobnak fel, vagy a bíró kiáltja az egyik csapat nevét.

SOKFÉLE VONULÁS

A vonulások jelentik a határesetet a játék és a rítusok, szokások, illetve az ünnepi szórakozási formák között. A játékcselekmény rendszerint csak annyi, hogy végigmennek a falun. Csattanója, tánclépése többnyire nincs, a lényeg, hogy az ünneplőbe öltözött lányok vonulását az egész falu lássa.

Népszerű és kedvelt két forma a rétes és a kanyargó járás; mindkettő általánosan ismert a magyar nyelvterületen. A szakirodalom mindkettőt a labirintustáncok közé sorolja, melyek „utánozzák a nap, az égitestek mozgását, a madarak repülését: a labirintusba való bejutás jelképezi az anyaméhbe jutó magot és a labirintusból való kijutás a születő gyermek útját: illetőleg mindez az avatási szertartásokra, az avatandó jelképes halálára és újjászületésére is utal” (Dömötör T. 1974: 151). A rétes játszásakor a gyerekek (általában lányok) megfogják egymás kezét. Az első az ének kezdetekor futólépésekkel elindul körbe, és csigavonalban elkezdi betekerni a sort (74. ábra). A végén levők kisebbeket lépnek, hogy segítsék a tekeredést.

74. ábra. Rétes

74. ábra. Rétes
(MNT I. 774)

Csavarodj be, farkam!

Csavarodj be, farkam!     illetve:     Csavarodj ki, farkam!

(Hejce, Abaúj-Torna m.; Bereczky J. gy. 1969)

Amikor a sor egészen fölcsavarodott, vége a játéknak, s ha van kedvük, kezdik elölről. Ha ki is tekerednek, akkor vagy a vezető fordul vissza, vagy ellenkező irányba kezdenek futni az utolsó vezetésével. Csinálják úgy is, hogy a belső a körülötte levők felemelt keze alatt próbál kibújni, maga után húzva a többieket: ha nem sikerül, összegabalyodnak és jót nevetnek. Önállóan is előfordul, de gyakoribb, hogy más játék végéhez kapcsolódik: például a leánykérők után, mikor már minden lányt elvitt a kérő. (Vö. MNT I. IV {6-608.} A 4.) A kanyargó járáshoz három lány háromszög alakban feláll vagy leguggol. A többiek sorba összefogózva futólépéssel kerülik őket. A legegyszerűbb kerülési forma a kifli, illetve félhold (75. ábra).

75. ábra. Kanyargó járás

75. ábra. Kanyargó járás
(Borsai–Hajdu–Igaz 1980: 58)

Úgy is kanyaroghatnak, hogy nyolcas alakban megkerülik az első és a második lányt, aztán a másodikat és a harmadikat, majd a harmadikat és az elsőt. Közben egyfolytában énekelnek.

Egy szege, két szege, hat szeleménye,

Egy szege, két szege, hat szeleménye,
Hat ágy hajma, Csiripcserép feneke,
Hat van dinnye, Hol a tiknak a feje,
Csűr ide, csűr oda, Less ki dáridomra.
Debrecenbe’ fújják, Szép asszony pincéjébe’ jó bort ittam,
Fele víz, fele bor, Fele semmi se.

(Szőlősgyörök, Somogy m.; Gábor J. gy. 1956)

1. Hajó, hajó lakomorcán,

1. Hajó, hajó lakomorcán,
Körül járom három akó gombát,
A gombának háromféle fontját,
A legénynek két vadalmafáját.

2. Messze kékellik a Tisza,
Közepében piros alma,
Azt gondolja némely anya,
Rozmaringszál az ő fia.

{6-609.} (Bükkzsérc, Borsod m.; Sárosi B. gy. 1954)

Hej, piliga táncom, piliga,

Hej, piliga táncom, piliga,
Aranyhajú, ezüsthajú piliga.

1. Mikor a kislányok szépen járják,
Kacskaringós táncot járják.

2. Kis utcába’ meglobbantják,
A városba be is hajtják.

{6-610.} 3. Kis utcába’ megy egy legény,
Még a menése is kevély.
4. Olyan csontos a kalapja,
Még a nap is megáll rajta.
5. De mi haszna csontos kalap,
Ha a legény csak egy falat.

(Győrújfalu, Győr m.; Szabó L. gy. 1955)

(Vö. MNT I. IV A 3.)

Két különböző kapuzó vonulás a lánckészítés és az átfordulós kapuzás. Lánckészítésnél a játszók fölállnak egy sorba, és megfogják egymás kezét. Elkezdenek énekelni, mire a sor vége elindul, s húzza maga után a többieket.

Hej, tulipán, tulipán,

Hej, tulipán, tulipán,
Teljes szegfű, szép virág,
Nem megyünk mi messzire,
Csak a falu végire,
Ott sem leszünk sokáig,
Csak egy óra hosszáig.

(Boldog, Pest m.; Ihász M. gy. 1953)

Az első két lány kaput tart, az alatt átbújnak, végül a második lánynak fél fordulatot kell tenni, s így a keze maga előtt keresztben lesz. Az első lány arccal ugyanarra fordulva marad, ahogy az elején állt. Ezután a második és harmadik lány közötti kapu alatt mennek át, majd sorban mindegyiken, míg valamennyien meg nem fordulnak (76. ábra). Ekkor mindegyikük keze keresztben van: a láncot „felaggatták”. Az utolsó lány átkiált az elsőnek, az meg válaszol neki:

– Híres mester, szakad-e a lánc?
– Nem tudom, hogy aggattad fel!
(Boldog, Pest m.; Ihász M. gy. 1953)

76. ábra. Lánckészítés

{6-611.} 76. ábra. Lánckészítés
(Boldog, Pest m.; Muharay 1953: 53)

Ekkor a két végén kétfele húzzák a láncot, s ha elszakad, azok győznek, ahol többen vannak. Ha nem szakad el, akkor erős a lánc. (Vö. MNT I. IV A 5.) Az átfordulós kapuzás (77. ábra) úgy kezdődik, hogy a lányok kézfogással körbe állnak. Ketten fölemelik a kezüket és átbújnak alatta.

77. ábra. Átfordulós kapuzás

77. ábra. Átfordulós kapuzás
(MNT I. 770)

Nem menünk el messzire,

Nem menünk el messzire,
Csak a falu végire,
Ott se leszünk sokáig,
Hej, liliomszál!
Ha még egyszer megzöldellik, Hetet virágozik,
Hej, liliomszál!

(Pórszombat, Zala m.; Gönczi F. gy.)

{6-612.} A kézfogást sehol sem engedik el, maguk után húzzák az egész kört. Végül kifordulnak mind, s úgy állnak, hogy a kör középpontjának mindenki hátat fordít. Ekkor az a kettő tart kaput, akik az előbb az átbújást vezették. A végére mind visszafordulnak, ahogy az elején álltak, s kezdik újra. Így haladnak végig az utcán (vö. MNT I. IV A 1 c α, β). Kevés az adat egy igen érdekes fajta vonulásra, a kezeken sétáltatásra. A játszók kettes sorban állnak, szembefordulnak egymással, és a párok megfogják egymás kezét. Egy 5-6 éves kislány végigsétál a kezeken, a párok fején támaszkodik, vagy kétoldalról két lány fogja a kezét (78. ábra). Közben énekelnek:

Egrecica, fodormenta,

Egrecica, fodormenta,
Hányat termett a magyaró,
Tízet, húszat, huszonkettőt,
Ej, liliomszál!

(Zalaszabar, Zala m.; Gábor J. gy. 1956)

Heje, cica, fodormenta, Hej, liliomszál!

Heje, cica, fodormenta, Hej, liliomszál!

(Rezi, Zala m.; Gábor J. gy. 1959)

78. ábra. Kezeken sétáltatás

78. ábra. Kezeken sétáltatás
(MNT I. 772)

{6-613.} A hátsók mindig előreszaladnak az oszlop két oldalán, és beállnak az elejére. Így folyamatosan haladnak (vö. MNT I. IV A 2 b β).

Országszerte népszerű és számtalan változatban ismert a bújó-vonuló játék. Egyrészt a vasárnap délutáni leányséta kötöttebb, régiesebb formájának fogható fel, másrészt őrzi a tavasz köszöntéséhez kapcsolódó mágikus szertartás nyomait is. Ez teszi érthetővé, hogy egyes helyeken ez a játéktípus az év egy bizonyos napjához kötődik (virágvasárnap, húsvétvasárnap, húsvéthétfő, fehérvasárnap, pünkösd), és hogy a lányok zöld ágat hordoznak végig a falun. Két lány egyik vagy mindkét kezét összefogva fölemeli: ez a kapu. Ez alatt bújnak át a többiek, így vonulnak végig a falun. A bújás módja szerint többféleképpen játszhatják:

1. Egyes sorban bújnak (79. ábra). A) Egyenes vonalban haladnak át a kapu alatt, egymás kezét fogva. Mikor mindenki átbújt, a kaput tartók beállnak a sor végére, és a két első tartja a következő kaput (vö. MNT I. IV A 1 a β). B) A két első lány tart kaput, s az utolsó vezeti át rajta a többieket. Ilyenkor kicsit félkörösen haladnak, s mikor mind átbújtak, a lánc ellenkező vége tart kaput, és a volt kaputartók vezetik a bújást (vö. MNT {6-614.} I. IV A 1 a α; IV A 1 b α). C) Az egész sor kaput tart, s az utolsó kígyóvonalban kezdi vezetni a többieket a kapuk alatt. Amikor mindenki átbújt, s a kaputartók elfogytak, ismét fölemelik összefogott kezüket, s aki a végére maradt, kezdi megint a bújást (vö. MNT I. IV A 1 s).

79. ábra. Bújó-vonuló

79. ábra. Bújó-vonuló

2. Kettes sorban bújnak (80. ábra). A) A lányok párosával állnak, minden pár kaput tart. A hátsók előrebújnak a kapuk alatt, s mikor előreérnek, beállnak első párnak, és megint kaput tartanak. Közvetlenül egymás után bújnak, s a páros sor így halad előre (vö. MNT I. IV A 2 a α). B) Játsszák úgy is, hogy nem tartanak kaput, csak megfogják egymás kezét, és nem a hátsók bújnak előre, hanem az elsők válnak szét kétoldalra. Megvárják, míg a párok elhaladnak közöttük, majd beállnak a páros sor végére, ismét kézfogással (vö. MNT I. IV A 2 b α).

80. ábra. Bújó-vonuló

80. ábra. Bújó-vonuló

3. Két sor áll fel egymással szemben, mindkettőben ugyanannyi játszó van. Az egyik sor tartja a kapukat, a másikban álló lányok átbújnak alattuk (81. ábra). A végén mindkét sor megfordul, hogy ismét egymással szemben álljanak, a volt bújók tartanak kaput, s a másik sor bújik. Játsszák úgy is, hogy mindkét sor arccal egy irányban áll, ilyenkor a bújás után nem kell megfordulni. Valamennyi változatban végig énekelnek:

Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske,

Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu, Csak bújjatok rajta!
Nyisd ki, rózsám, kapudat, kapudat,
Hadd kerüljem váradat, váradat,
Szita-szita, péntek, szerelem csütörtök, zab szerda.

{6-615.} (Kiskunhalas, Pest m.; Szomjas Gy. gy. 1955)

81. ábra. Bújó-vonuló

81. ábra. Bújó-vonuló

Bújj, bújj bokrostul, Bokros itt is, amott is,

Bújj, bújj bokrostul, Bokros itt is, amott is,
A mi házunk előtt is, Szaladj hídon által.
Fölszántatom a cser alját parrag gyanánt,
Belevetem gyűrű gyöngyöm szegfű gyanánt,
Vagyon bátor jó vitéz, A nagy hídon átalmész,
Egre cica, fodormenta, Haj, liliomszál, Haj, liliomszál.

{6-616.} (Galambok, Zala m.; Péczely A. gy. 1954)

Jöjj el, Jöjj el, te szép zöld ág, zöld levelestül,

Jöjj el, Jöjj el, te szép zöld ág, zöld levelestül,
Nyitva van az aranykapu, csak bújj átul rajta,
Bújj, bújj bokrostul, bokrod itt maradjon,
Vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon átul.

(Mindszentkálla, Zala m.; Kerényi Gy. gy. 1957)

Haj, lile, haj!

Haj, lile, haj!
Tikot loptak a cigányok, Haj, lile, haj!
Haj, széna, széna raja, Széna dödörkéje,
Gyócs fűje, barázdája, Gyorsan bújjunk átul,
Libánok, libánok, A mi házunk aranyos, aranyos,
A tietök tikszaros, tikszaros!

{6-617.} (Nagyberki, Somogy m.; Olsvai I. gy. 1953)

A kapus-hidas játék szövegében és cselekményében egyaránt kötődik a bújó-vonuló játékhoz. Két gyerek összefogott kezét fölemelve kaput tart, a többiek libasorban velük szemben állnak föl. A csoport kezdi az éneket, a kaputartók pedig válaszolnak.

– Révész, révész, vigyetek át a Dunán!

– Révész, révész, vigyetek át a Dunán!
– Nem vihetünk, mert nagy ellenségünk,
Hidunk lábát is eltörettétek,
Mégsem csináltattátok meg!
– Megcsináljuk fenyőfából,
Kifaragjuk aranytulipánból!
– A fenyőfa nemigen állandó!
Egy szép kislány
Most nyújtózik,
A piros alma
Most bimbózik!
Áni, áni a fáról, a zöld erdő ágról,
Bújj, bújj, bokrostul, bokrod itt maradjon!

(Sérfenyősziget, Moson m.; Kiss L. gy. 1951)

{6-618.} Ezután a csoport énekelve megindul és átbújik a kapu alatt, nyolcas alakban kerülve a két kaputartót (82. ábra).

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!
Nyisd ki, rózsám, kapudat, kapudat,
Hadd kerüljem várodat, várodat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
zab szerda!

(Sérfenyősziget, Moson m.; Kiss L. gy. 1951)

A dallam végén a kaputartók hirtelen lecsukják a kaput, s aki előtte áll, attól megkérdezik, aranyalmát vagy aranykörtét választ-e. Amelyiket választja, a mögé a kaputartó mögé áll, s a játék kezdődik elölről. Addig játszanak, míg a bujkáló sor el nem fogy. A játék végén még általában szerepel valamilyen ráadás. Ez lehet például az aranyalma és az aranykörte csapata közti versengés (láncszakítás, vonalon áthúzás). Esetleg kiderül, hogy az aranyalma vagy az aranykörte volt-e az ördög, s az ő csapatát az angyalok megbüntetik (megcsipkedik, megkergetik). Van olyan is, hogy a kaputartók mindenkit sorban meghintáztatnak összefogott kezükön, közben nevettetni próbálják, s ha nem nevet, angyal lesz, ha igen, akkor ördög (vö. MNT I. III C 1–2). Ebben a játéktípusban igen sok archaikus elem található. A hidas játékoknak ősi mitikus vonatkozásaik vannak: híd vagy aranykapu vezet az égbe vagy a pokolba, az angyalhoz vagy az ördöghöz. Ugyanakkor a híd és a vám említése arra a középkori szokásra is utal, hogy a hídon való átkeléskor vámot kell fizetni. A vám egy szép leány, aki vagy az égbe, vagy a pokolba jut aszerint, hogy az angyalt vagy az ördögöt választja. A kapcsolódó zárójátékokban a középkori istenítéletek emlékeit találhatjuk. Sok lakodalmi szokás és történeti emlék is tapadt ehhez a játéktípushoz. A „Ki népei vagytok?”-kal kezdődő párbeszéd például akkor hallható, mikor a násznép a vőlegényes házhoz érkezik. Egyes változatokban előfordul Szent Erzsébet neve, akit a házasságok elősegítőjének tartanak, s aki a leánykérő játékokban is gyakran szerepel. Lengyel Lászlót Szent Lászlóval, I. és II. Ulászlóval azonosították a különböző kutatók. Mészáros István szerint I. Ulászló uralkodásának az a versbe szedett epizódja olvadhatott az ősi hidasjátékba, amikor I. Ulászló és a {6-619.} „magyar” párt összecsapott az özvegy Erzsébet királynéval és a „német” párttal.

82. ábra. Kapus-hidas

82. ábra. Kapus-hidas

A játék szövegében a legfeltűnőbb a samanisztikus varázslás emlékeit őrző „Szita, szita, péntek, szerelem csütörtök, dob szerda” rész (a „zab szerda” torzulás). A visszafelé mondás a varázslások alkalmával volt szokásos; a dob és a szita a sámánkodás kellékei, a szerda és a péntek a szerelem és a tűzhely körüli tennivalók napja, a szerda a lakodalom napja is. A játék egész Európában elterjedt, már a középkorban is kedvelt volt.

PÁRVÁLASZTÓ JÁTÉKOK

A párválasztó körjátékok általában kisebb-nagyobb lányok szabadban játszott játékai, melyekben az az érdekes, hogy a középen álló kit választ, kivel cserél. A leánykérő játékokat elsősorban a nagyobb, 10-12 éves, lassan eladósorba jutó lányok játsszák. Ezekben a kérőt is lány személyesíti meg. A párválasztó társasjátékok házasulandó legények, eladósorban lévő lányok játékai: többnyire fonóban, szobában játsszák őket, s valamennyi formájukban a legények és leányok összepárosítása zajlik.

{6-620.} PÁRVÁLASZTÓ KÖRJÁTÉKOK

A szövegek és a dallamok sokfélesége ellenére a játékmód valamennyi párválasztó körjátékban azonos. Körbe állnak, valaki középre áll, s kezdődik az ének.

A Fehér liliomszál az egész országban elterjedt játék. A megtisztulás, a rituális mosdás és egy ősi szerelmi varázslás emlékét őrzi (Kiss Á. 1891: 516). A középen álló lány az ugrás, támaszkodás (kéz csípőre tevése), fésülködés, mosakodás, törülközés mozdulatait megjátssza. Ilyen színjátékelemek ritkán szerepelnek a magyar népi játékokban (vö. Igaz 1980: 83), és ha megjelennek, akkor sem naturálisak, hanem szimbolikusak. A játék végén a törülközés a párválasztást jelenti: akinek a kötényébe a középső megtörülközött, az megy be a körbe. A szöveg gyakran előfordul játékdalfüzérek első darabjaként is, mozdulatutánzás nélkül.

1. Fehér liliomszál,

1. Fehér liliomszál,
Fekete virágszál,
Sej, ugorj a Tiszába,
Sej, ugorj a Dunába.
2. Támaszd meg oldalad
Az arany világba’,
Sej, simakodj meg szépen,
Sej, törülközz meg szépen.

(Tiszakarád, Zemplén m.; Hajdú A. gy. 1951)

(Vö. MNT I. II A 1 a.) A „Lázár, vedd föl lábadat” ugyanennek a játéknak egy szövegváltozata:

Lázár, vedd föl lábadat,

Lázár, vedd föl lábadat,
Emeld föl a karodat,
Sej, ugorj a Dunába,
Sej, ugorj a Tiszába,
Fésülködjél is meg,
Mosakodjál is meg,
Sej, törülközzél is meg!

{6-621.} (Drágszél, Pest m.; Katanics M. gy. 1953)

A Hajlik a meggyfa gyakran szintén hosszabb füzér első darabja; itt egy rövidebb változatot közlünk. Az „Ezt szeretem” résznél a középső párt választ, s a dal végéig táncol vele. A „Járjad, járjad, jó katona” egy régi táncdal töredéke, a katonatoborzás emlékét őrzi. (Vö. MNT I. II B 2 a.)

Hajlik a meggyfa,

Hajlik a meggyfa,
Hajlik az ága,
Alatta vagyon
Barna kislányka,
Akit szeretsz, kapd el!
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édes kedvesem,
Járjad, járjad, jó katona, Hadd ropogjon ez az utca,
Szállj ki már, Te kislány!

(Kismácséd, Pozsony m.; Pongrácz Z. gy. 1933)

{6-622.} A Kis kacsa fürdik kifordulós játékokhoz énekelt változata rövidebb, de lehet hosszú párválasztó játékdalfüzérek kezdődarabja is.

Kis kacsa fürdik

Kis kacsa fürdik
Fekete tóba’,
Anyjához készül
Lengyelországba,

Hej, bögyem, bögyem,
Szép lánybarátom,

Akit szeretsz, azt vedd be!
Ezt szeretem, Ezt kedvelem,
Ez az én édesem,
Adjon Isten Lassú esőt,
Mossa össze Mind a kettőt.

Táncra, a Tisza partjára,
Ha pénz volna, csörgene,
Rózsa volna, illene,

Mégis kifordulna,
Kállóba’ fújják,
Debrecenbe’ járják,
A kassai lányok
Csak azt kiabálják,
Kertem alatt íródiák,

Eredj ki pokolba,Tálat törtem,
Elroppantam,

Szitaszita péntek, Szillárom csütörtök, Dob szerda!

(Sály, Borsod m.; Barsi E., Borsai I. gy. 1972)

(Vö. MNT I. II B 2 a.) A „mossa össze mind a kettőt” ősi pogány összeregölés emléke. A „Tálat törtem, elroppantam” szöveg egy régi lakodalmi szokásra vezethető vissza: a menyasszonytánc után a násznagy a tálba gyűlt pénzt átadta a menyasszonynak, a tálat {6-623.} pedig a földhöz csapta, sőt még rá is lépett. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy az új pár boldogsága annál hosszabb ideig tart majd, minél több darabra tört a tál.

A Csillag Julis a palócvidéken ismert játékdal, a máshonnan származó változatok a palóc kirajzásra engednek következtetni.

1. Csillag Julis, tudom a nevedet,

1. Csillag Julis, tudom a nevedet,
Vesd rám, rózsám, fekete szemedet,
Érted vagyok halálos beteges,
Hogy tudjam meg, hogy szeretsz engemet.
Konkolylevél, tiszta búza,
Majd kinyílik az ibolya,
Az ibolyát akkor szedik,
Mikor reggel harmat esik.
2. Én az uram nem szeretem,
Én a csókját nem kedvelem,
Ifiú csók illet engem,
Barna legény kéret engem.
3. Ha kéretne, bár elvenne,
Papiros papucsot venne,
Aranylânccal tizenkettőt,
Három tarajos féketőt.
4. Három háznál hat kemence,
Összejártam, mégsincs este,
Ha nincs este, van menyecske,
Egy szem kincsem teremtette.

(Középtúr, Hont m.; Békefi A. gy. 1951)

{6-624.} (Vö. MNT I. II A 2 a β; II B 6 a β) Az „Az ibolyát akkor szedik, mikor reggel harmat esik” szöveg legkorábbi változata az 1670-re datálható Vásárhelyi-daloskönyvben található meg, s számos 18. századi kéziratos énekeskönyvben is megvan. A lakodalommal való kapcsolatot jelzi a jegyajándékok felsorolása: piros papucs (mely az itt közölt változatban „papiros papucs” lett), aranylánc, tarajos főkötő. Egyes változataiban éneklik az „Ég a gyertya, ha meggyújtják” szöveget is, mely valószínűleg a lakodalmi gyertyás táncra való utalás.

A párna- vagy kendőtáncot lakodalomban játsszák felnőtt lányok, legények. Körbe állnak, a zenekar muzsikál, s egyvalaki táncol a kör közepén. Kezében van egy párna vagy kendő, amit húz a földön. Akit táncba hív, annak rá kell lépnie (83. ábra). Ha sikerül, megcsókolják egymást és szerepet cserélnek. A lányok mindig legényt, a legények lányt választanak (vö. MNT III/B 467–469).

83. ábra. Kendőtánc

83. ábra. Kendőtánc
(Mád, Zemplén m.; MNT III/B 468)
LEÁNYKÉRŐ JÁTÉKOK

A várkörjátékokban régi házasságszerző szokás él. A lakodalmas házat régen királyi háznak vagy várnak hívták, az örömanyát királynénak, a háztűznézés „várjárás” volt. László Gyula szerint a házkerülés régi honfoglalás kori szertartás emlékét őrzi. A körbenálló leányok jelképezik a várat, középen áll az anya, kívül jár a kérő. A Méz, méz, méz játékban az anya felső szoknyáját a lányai szépen fölfogják. Mindenki énekel:

Méz, méz, méz, Termett méz, Termett méznek ága,

Méz, méz, méz, Termett méz, Termett méznek ága,
Annak lehajlása,
Az az áldott bor,
Ki mindennap forr,
Ha jót iszol belőle,
A torkodra forr.

{6-625.} (Mátraverebély, Nógrád m.; Borvendég E. gy. 1953)

A kérő megáll, és egyik lánynak a vállára teszi a kezét. Az anya és a kérő felelgetnek:

– Mit kerülöd, mit fordulod az én házam táját?
– Azt kerülöm, azt fordulom a te házad táját,
mert igen megszerettem (pl. Marika) lányod.
– Nem adhatom a lányomat aranyhintó nélkül,
kisujját sem mutathatom aranygyűrű nélkül.
– Meglesz!

A kérő ekkor a lány mögé áll, megfogja a kezét vagy a szoknyáját, és most már ketten járnak körbe (84. ábra). Mindenki énekel:

Itt viszik az öreg Biborkáné lányát,

Itt viszik az öreg Biborkáné lányát,
Bíborba’, bársonyba’, gyöngyöskoszorúba’,
aranyos hintóba’,
Sárga bugyogóba’.

(Mátraverebély, Nógrád m.; Borvendég E. gy. 1953)

84. ábra. Várkörjáték

{6-626.} 84. ábra. Várkörjáték
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 112 nyomán)

Ezután újrakezdik a játékot, és addig játszanak, míg a kérő minden lányt el nem visz. Olyan változat is van, amelyben az anya és a kérő egymás kezét megfogva és kapuszerűen föltartva jár körbe az első dal alatt, az anya a kör belső, a kérő a külső oldalán. Ahova az ének végén érnek, ott lecsukják a kaput, s következik a párbeszéd. A végén az elvitt lány a kérő mellé áll. Ahogy hosszabbodik a sor, a legkülsőnek egyre nehezebb lépést tartania az anyával és a kérővel: vagy szalad, vagy lemarad, a sor visszakanyarodik, s új körív keletkezik háttal az eredetinek. A szövegben mindig előforduló, gyakran énekelt „Nem adhatom a lányomat” szöveg és a „Bíborba, bársonyba…” a lakodalomban szokásos jegyajándékra utal.

A Járok egyedül játékban az anya jelöli ki, hogy a kérő kit vihet magával. A játékot a kérő kezdi énekkel:

Járok egyedül,

Járok egyedül,
Félek mindentül!
Ó, felséges királyuram,
Kit adsz útitársul?

(Ököritó, Szatmár m.; Kurucz L. gy. 1953)

{6-627.} Ekkor a középen álló rámutat valakire. Ha az nem tetszik a kérőnek, ezt énekli:

Ezt nem szeretem,

Ezt nem szeretem,
Ezt nem kedvelem,
Veszem a villára,
Dobom a boglyára,
Szakítok egy szál csalántot, Nyomom a markába.

(Ököritó, Szatmár m.; Kurucz L. gy. 1953)

Ha viszont tetszik, másik verset énekel:

Eztet szeretem,

Eztet szeretem,
Eztet kedvelem,
Veszem az ölembe,
Viszem a kiskertbe,
Szakítok egy szál virágot, Nyomom a markába.

(Ököritó, Szatmár m.; Kurucz L. gy. 1953)

Megfogja a kezét annak, akit kapott, és magával viszi. Most már ketten járnak körbe. Ismét csak a kérő énekel, és a játék folytatódik, míg az összes lányt el nem viszi. Az „Eztet szeretem” szöveg változata megtalálható egy 17. századi kéziratban fennmaradt dalszövegben, melyet minden bizonnyal a vőlegény énekelt menyasszonykérés közben.

A Hol jársz, hová mész kezdetű várkörjátékban nincs anya. A szövegben szereplő Erzsébet asszonyt általában Szent Erzsébettel azonosítják: itt a házasság elősegítőjeként szerepel. Dömötör Tekla elképzelhetőnek tartja, hogy az itt közölthöz hasonló, Erzsébet asszonyról szóló szövegtöredékek egy régebbi összefüggő szöveg maradványai, melyben Szent Erzsébet megkéretését, idegen országba kerülését, a rózsacsodát adták elő (Dömötör T. 1983: 216–217). A lányok körbe állnak, kívül jár a kérő, és mindenki énekel:

Hol jársz, hová mész, nagy Erzsébet asszony?

Hol jársz, hová mész, nagy Erzsébet asszony?
Innenonnan, amonnan,
Fehérvári városban,
Ezt kapitány üzente,
A zsandár is sürgette,
Kisebbiket, nagyobbikat tartsa meg magának,
Azonkívül boldog legyen,
Mindenható vele legyen,
Zsupsz ki, édes rózsám!

{6-628.} (Ipolytölgyes, Hont m.; Bartók J. gy. 1952)

Az ének végén a kérő ráüt arra, akinek a háta mögé ért, és magával viszi. Az felfogja a kérő szoknyáját vagy megfogja a kezét, és megy utána. Folytatják az éneket, s a következő dallam végén már a második lány üti meg valakinek a hátát, aki csatlakozik mögé. Így folytatják, míg a kör el nem fogy (vö. MNT I. III B 1).

Egész Európában ismert leánykérő sorjáték a Ninive, melynek cselekménye jelképes menyasszonyrablás. A lányok kézfogással sorba állnak, velük szemben áll a kérő egyedül (85. ábra). A csoport kezdi az éneket, s a kérő válaszol. Aki éppen énekel, a dallam első sorára dobbantással kezdve előre-, utána hátrafelé lépeget.

1. Mit akar az az egy ember, egy ember,

1. Mit akar az az egy ember, egy ember,
2. Legszebb lányod akarom, akarom,
3. Legszebb lányom nem adom, nem adom,
4. Betöröm az ablakod, ablakod,
5. Katonaságot hívatok, hívatok,
6. Katonaságtól nem félek, nem félek,
7. Legszebb lányom od’ adom, od’ adom,
1-7. Ninive, ninive, király, király biztos.

(Agyagosszergény, Sopron m.; Gyűjtőcsoport 1953)

85. ábra. Ninive

{6-629.} 85. ábra. Ninive

Az ének végén a kérő választ valakit, és azt maga mellé állítja. Újrakezdik a játékot, de ekkor már a sor így énekel:

Mit akar az a két ember, két ember?

A következőben pedig:

Mit akar az a sok ember, sok ember?

Addig játsszák, míg a kérő egy kivételével minden lányt el nem vitt. Akkor, ha van kedvük, folytathatják: aki egyedül maradt, az lesz az új kérő (vö. MNT I. III B 2 a–b).

PÁRVÁLASZTÓ TÁRSASJÁTÉKOK

Ezeket elsősorban fonóban játszották, de ez nem műfajt, csak keretet jelentett. Játszottak a fonóban énekes-táncos, erő- és ügyességi játékokat, gyakran és szívesen ugratták egymást, s kedvelték a párválasztó társasjátékokat is, melyekben a nyilvánosság előtt színt kellett vallani, hogy kinek ki tetszik. Ez utóbbiak igen elterjedtek és meglehetősen egyöntetűek: a játékok többségével ellentétben a változatok eltérései jelentéktelenek.

A Kútba estem játékban egy lány vagy legény a szoba közepére ül egy székre. Ő kezdi a beszédet:

– Kútba estem!

{6-630.} A többiek kórusban kérdezik:

– Hány ölesbe?
– … (pl. 3 ölesbe!)
– Ki húzzon ki?
– … (pl. Bözsi!)
(Kaposvár, Somogy m.; Tamás J. gy. 1953)

Akinek a nevét mondja, az odamegy hozzá és annyiszor megcsókolja, ahány ölesnek mondta a kutat. Ezután cserélnek, és folytatódik a játék. A fiúk természetesen lánynevet, a lányok fiúnevet mondanak.

A Megy a kosár legkorábbi említését Csokonai Dorottyájában találhatjuk. Ezt a lányok olyankor is játsszák, mikor a fiúk nincsenek ott. Választanak egy játékvezetőt, vagy egyikük csak úgy elkezdi:

– Megy a kosár!

A mellette ülő kérdezi:

– Mi van benne?
– Egy aranyalma, két aranypohár, melléd adom
– … (pl. Kovács Pistát!)
(Szücsi, Heves m.; Szomori Gy., Halkovics J. gy. 1955)

Utána a játékvezető a következő lánynak mond valakit. Ezt addig folytatják, míg mindenkire háromszor rákerül a sor, így mindenkinek három fiúnevet oszt ki. Ezután végigkérdezi a lányokat, hogy ki kit milyen sorsra szán (pl. kit visz a pap elejbe, kit fektet az ágyba, kit akaszt a füstre). A játék érdekessége azon múlik, hogy a játékvezető hogyan osztja ki a neveket. Játsszák úgy is, hogy nem a nevet mondja meg, hanem valamilyen tulajdonságát mondja a legénynek, például: egy egyenruhás, egy fellegekben járó meg egy tintanyaló. Mikor a lány elmondja, hogy melyiket milyen sorsra szánja, akkor mondja meg a nevet, s nagyokat kacagnak, ha valaki például a szeretőjét akasztja a füstre, vagy egy hozzá nem való legényt fektet az ágyába (vö. MNT IV. 717–843).

A szomszédozásban a legénynek valódi próbát kell kiállnia. Választanak egy bírót, aki a lányokat és fiúkat párokba osztja, de lehetőleg úgy, hogy ne azok kerüljenek egymás mellé, akik tetszenek egymásnak (86. ábra). Utána a bíró odamegy az egyik fiúhoz és megkérdezi: „Tetszik a szomszéd?” Ha a fiú azt válaszolja, hogy tetszik, meg kell csókolnia a párját, és a bíró továbbmegy. Ha viszont azt feleli, hogy nem, a bíró megkérdezi: „Ki tetszik?” A fiú erre megnevez egy lányt. Akkor a bíró annak a párját kérdezi „Ideadod?” Ha az odaadja, a két lány helyet cserél, és a bíró megy egy másik fiúhoz. Ha viszont nem adja, a bíró ismét az első legényhez fordul: „Hányat adjak neki?” Az tetszés szerinti számú ütést mondhat, melyet a bíró megcsomózott zsebkendővel annak a legénynek oszt ki, aki nem adta oda a párját. Miután az megkapta az ütéseket, megtarthatja a lányt. Így cserélgetik a párokat (Arka, Abaúj-Torna m.; Náday P. gy. 1952. Vö. MNT I. II A 7 a).

Lakodalomban éjfél után játsszák a székes játékot. Valaki leül egy székre, egy másik {6-631.} a „székhordó”, aki tánclépéssel az ülő elé hordja a többieket: ha az lány, akkor a legényeket, ha legény, akkor a lányokat (87. ábra). Eközben a zenekar folyamatosan muzsikál. Az ülő vagy elfogadja, vagy visszautasítja, akit felkínálnak neki. Akit elfogad, azzal táncol egyet, majd helyet cserélnek (vö. MNT III/B 475–476).

86. ábra. Szomszédozás

86. ábra. Szomszédozás
(Mád, Zemplén m.; MNT III/B 561)

87. ábra. Székes

87. ábra. Székes
(Kakasd, Tolna m.; MNT III/B 475)

SZELLEMI JÁTÉKOK

Ebben a csoportban olyan játékokról lesz szó, melyek a játszók értelmességén, fogékonyságán, találékonyságán alapulnak. A szellemi ügyességi játékokban egymás éberségét, reagálásuk gyorsaságát teszik próbára. A becsapós játékok lényege, hogy olyan {6-632.} csattanójuk, trükkjük legyen, amire a játszótárs nem számít. Az ilyen játékot egyvalakivel csak egyszer lehet eljátszani. A kitalálós játékokban valakinek a felismerése vagy valaminek a kitalálása a feladat. A tiltó játékokban az a közös, hogy a játszóknak nem szabad valamit csinálni (pislogni, szólni, nevetni stb.). A rejtő-kereső játékok csoportját a különféle eldugós játékok és a bújócskák alkotják, melyekben valakinek meg kell keresnie egy eldugott tárgyat vagy az elbújt játszókat.

SZELLEMI ÜGYESSÉGI JÁTÉKOK

Túlnyomórészt szobában, leggyakrabban fonóban játsszák őket. A Húzd meg, ereszd meg! játéknak két változata is van; főleg lányok kedvelik. Egyikük a ,,keverő”, a többiek megfogják a kendő szélét. A keverő ujjával köröket rajzol a kendőre, s közben folyamatosan mondja: „Húzd meg, ereszd meg, húzd meg, ereszd meg!” (88. ábra). Egyszer csak rámutat valakire, s annak meg kell húznia vagy eresztenie a kendő szélét aszerint, hogy mit mondott a keverő. Gyakori a nehezebb változat, amikor a játékosnak az ellenkezőjét kell tennie, mint amit a keverő mond. Könnyű eltéveszteni, mert gondolkodásra nincs idő; ilyenkor zálogot kell adni (a zálogkiváltást lásd a Függelékben). (Vö. MNT I. III Z 3 b.)

88. ábra. „Húzd meg, ereszd meg!”

88. ábra. „Húzd meg, ereszd meg!”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 190 nyomán)

Kisebb gyerekek is szeretik a Repül a, repül a… játékot. Választanak egy játékvezetőt, majd kezüket az asztalra vagy a térdükre teszik. A vezető elkezdi mondani: „Repül a, repül a, repül a – sas!” (bolha, fakanál stb.). Ha olyat mond, ami valóban repül, mindenkinek nyomban föl kell emelnie a kezét, ha viszont olyat, ami nem repül, akkor nem szabad (89. ábra). Aki fordítva csinálja, zálogot ad (a zálogkiváltást lásd a Függelékben). (Vö. MNT I. III Z 3 d.)

89. ábra. „Repül a, repül a…”

89. ábra. „Repül a, repül a…”
{6-633.} BECSAPÓS JÁTÉKOK

Ezeket mindenhol igen kedvelték. Az ügyetleneket vagy lustákat kifigurázták, nevetséges helyzetbe hozták: székhez kötözték, leöntötték vízzel stb. E spontán beugratásokon kívül voltak kötött becsapós játékok is, melyeket rendszerint olyanokkal játszották, akik először voltak a társaságban (pl. a fonóban). Ilyenformán mintegy felavatták az új tagot. Leggyakrabban a vízzel való leöntés valamelyik változata szerepelt, de másképp is becsaphatták egymást.

A gyermekláncfű bóbitáját például körülhordozzák mindenütt, mintha lámpás volna, világítana, s úgy tesznek, mintha valakit keresnének vele. A gyanútlan játékos orra alá dugva váratlanul ráfújnak, s annak szeme-szája tele lesz pihével (Gazda 1980: 369. sz.).

Játszanak foghúzást is: két, támla nélküli széket úgy takarnak le egy pokróccal, hogy köztük egy széknyi a távolság. Ez azonban nem látszik. Valakit rábeszélnek, hogy jöjjön betegnek: odavezetik a letakart székekhez, s középre ültetik, ahol nincs semmi (90. ábra). {6-634.} A játékos persze lehuppan a földre, mire a többiek összefogják a pokróc két végét, és jól elverik a „beteget” (Arka, Abaúj-Torna m.; Náday P. gy. 1952).

90. ábra. Foghúzás

90. ábra. Foghúzás

A vízzel való leöntés többféleképpen történhet. Lássuk egyik változatát Gazda Klárától:

„A nagyobb fiú így szólt a kisebbhez:

– Nézd meg, hogy én az inged ujját levágom, de tű és cérna nélkül vissza is varrom. Te menj ki, s az inged ujját hagyd bent!

Ezt csak úgy lehetett kipróbálni, ha az gyanútlanul félig kibújt az ingéből, kiment az ajtón, s az inge ujja az ajtó között bent maradt. Ekkor a bent levő egy csupor vizet töltött bele, mire az jól megvizült” (Gazda 1980: 690. sz.).

Nagylányok sikamlós játéka a kalitka. Ez csak fonóban elképzelhető, hasonlóképpen a többi ilyen játékhoz, mert a lányok csak ott voltak magukban. Gondosan elfüggönyözték az ablakot, bezárták az ajtót, nehogy a legények meglássák őket, s úgy szórakoztak. „Vállalkozót kerestek, ki akar kalitka lenni, kismadarat tartani. Volt lány, aki kíváncsiságból is vállalkozott, annyira csábítónak érezte a készülő játékot. Megkötötték kezét-lábát, majd négykézlábra állították. »Hol a kismadár?« »Ehol a kismadár!« – Egyik pajkos társa alábujt és fellökte. A kalitka felborult, a szoknya felcsúszott, s a barátnők hangos kacaja kíséretében előtünt a kismadár is, amit a legények még szívesebben megláttak volna” (Lajos 1974: 447).

Gyakran ugratják egymást olyan fogadással is, aminek trükkje van. „Az egyik legény így szólt a jelenlévőkhöz:

– Fogadjunk, hogy egy tojást nem tudtok kerékkel esszetörni.

Ha került rá vállalkozó, a fogadást a kezdeményező nyerte meg, mert sarokba tette be a tojást, ahová kerékkel behatolni nem lehetett” (Gazda 1980: 705. sz.).

KITALÁLÓS JÁTÉKOK

Jellegzetes köztük a kitalálós körjáték, mely hasonlít a fogócskák között található szembekötősdi kitalálós változatához. Míg azonban ott a játéknak csak befejező mozzanata a kitalálás, itt ez a lényeg. A játszók körbe állnak, egy középen van. Énekelnek, ez alatt vagy állnak, vagy körbe járnak.

Hej, koszorú, koszorú,

Hej, koszorú, koszorú,
Mért vagy olyan szomorú?
Azért vagyok szomorú,
Mert a nevem koszorú.

(Miskolc, Borsod m.; Lajos Á. gy. 1953)

{6-635.} Közben valaki bemegy a körbe, és befogja a középen álló szemét (91. ábra). Annak vagy a hangjáról kell kitalálnia, hogy ki az, vagy megtapogatja az arcát, kezét, haját, és arról kell felismernie. Ha sikerül, cserélnek. Játsszák úgy is, hogy a középsőnek bekötik a szemét, és ének után ő megy oda valakihez. Akit megérint vagy akire rámutat, azt kell felismernie. (Vö. MNT I. II A 5 a–b.)

91. ábra. Kitalálós körjáték

91. ábra. Kitalálós körjáték
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 193 nyomán)

A hátára ugrást csak olyan gyerekek tudják játszani, akik igen jól ismerik egymást. Valaki lehajol, fejét egy másik gyerek ölébe hajtja, hogy ne lássa a többieket. Azok közül egy ráugrik a hátára, s neki ki kell találnia, hogy ki az. Ha sikerül, cserélnek, ha nem, akkor ugrik a következő. Hasonlóképpen játsszák a közismert seggrepacsi játékot is, csak ott a lehajlónak nem a hátára ugranak, hanem a fenekére ütnek.

Egész Közép-Európában ismert játék a virágneves. A játék szereplői: egy angyal, egy ördög, egy kertész és a virágok. Jön az angyal és így társalog a kertésszel:

– Cin-cin, cilárom!
– Mi jár itt?
– Angyal!
– Mivel?
– Aranypohárral!
– Mit keres?
– Virágot!
– Mifélét?
– … (pl. bazsarózsát)

Ha van olyan virág, az angyal elviszi, ha nincs, a kertész így felel:

– Nincs, kertemből is kiszáradt!

Ezután jön az ördög:

{6-636.} – Bum, bum, bum!
– Mi jár itt?
– Ördög!
– Mivel?
– Piszkafával!
– Mit keres?
– Virágot!
– Mifélét?
– (pl. szegfűt)
(Tiszabercel, Szabolcs m.; Csukás I. gy. 1953)

Így váltogatják egymást, míg az összes virág el nem fogy. Az angyallal mindenki szívesen megy, az ördöggel kevésbé, különösen, ha zárójáték is van, melyben az ördögöket megbüntetik: az angyalok két sora között át kell szaladniuk, s közben megcsipkedik, „megsupákolják” őket. Ez megesik fordítva is: az ördögök supákolják meg az angyalokat. Zárójátékként előfordul az is, hogy a két csapat kötélhúzásszerűen igyekszik egymást áthúzni egy vonalon, s amelyik csapat elhúzza a másikat, az a győztes (vö. MNT I. III C 4 a).

Az egész világon elterjedt Amerikából jöttünk játék speciális változata a főzőcske (vö. MNT I. II A 6 e). Egy kislány a gazdasszony: mozdulatokkal mutatja, hogy egy bizonyos ételt hogyan kell elkészíteni. A többieknek ki kell találniuk, hogy milyen ételt főz: aki kitalálja, az lesz az új gazdasszony.

A kérdés-felelet játéknak a szokványostól eltérő változata a Mi van a ládában?. Valakit kiküldenek, az lesz a kérdező. A többiek megállapodnak egy tárgyban vagy személyben, amit a kérdezőnek kell kitalálnia. Alsódobszán (Zemplén m.) például úgy játsszák, hogy a kitaláló mindenkitől megkérdezi: „Mi van a ládában?” Erre olyasmit kell felelni, ami a gondolt tárggyal vagy élőlénnyel kapcsolatos. Például: „egy farok” (ha macskára gondolnak). A kapott feleletekből kell a kérdezőnek rájönnie, hogy mire gondoltak a többiek. Akinek a válasza után kitalálja, az lesz a következő kérdező (vö. MNT I. II C 1 f).

TILTÓ JÁTÉKOK

Ezekben egymás kitartását, állhatatosságát teszik próbára a játékosok: mennyi ideig tudják megállni pislogás, beszéd, nevetés nélkül. Közismert a farkasszemnézés: két gyerek mereven egymás szemébe néz s azt figyelik, melyikük bírja tovább pislogás nélkül (92. ábra). Aki előbb pislant, az veszít. Van olyan formája is, amely felelgetéssel kezdődik:

– Jártál kertben?
– Jártam.
– Láttál farkast?
– Láttam.
– Féltél tőle?
– Nem.
(Püspökladány, Hajdú-Bihar m.; Demetrovics J. gy. 1971)

92. ábra. Farkasszemnézés

{6-637.} 92. ábra. Farkasszemnézés
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 202 nyomán)

A végén a kérdező legyez egyet a másik gyerek szeme előtt. Annak meg kell próbálnia nem pislogni. Ha mégis megrebben a szeme, az azt jelenti, hogy félt a farkastól (vö. MNT I. I B 2 a).

A csendcsináló játékban azt próbálják ki, melyikük bírja tovább megszólalás nélkül. Az egyik gyerek elkiáltja magát:

Malom alatt jártam,
Pondrós kutyát láttam,
Aki egyet mer kukkanni,
Az eszi meg a pondrós kutyát.
A papnak szabad egyet-kettőt kukkanni,
De annak se többet! Kukk! Kukk!
(Túrkeve, Szolnok m.; Madarász K. gy. 1971)

A Ne nevess játéknak több változata van aszerint, hogy hogyan akarják megnevettetni egymást. Egyikben van egy bíró, ő kérdez, s mindenre azt kell válaszolni: „mosogatórongy” (Ócsárd, Baranya m.; Török J. gy. 1953). Ez persze igen nevetséges. Aki nem tud komoly maradni, zálogot ad (vö. MNT I. III Z 1 b). Lehet nevettetni grimaszolással, nyávogással, viccmeséléssel is (vö. MNT I. III Z 1 b).

{6-638.} A játékok egy csoportjában a játszók körbe állnak és énekelnek:

Mély kútba tekintettem, asszonyomat láttam,

Mély kútba tekintettem, asszonyomat láttam,
Birsenbe’, bársonba’, gyöngyös kosaramba.
Szabad egyet kukkantani,
De nem szabad mosolyogni, Kukk!

(Szalafő, Vas m.; Békefi A. gy. 1973)

Csepü, lapu, gongyola, Rí a fótos tarisznya,

Csepü, lapu, gongyola, Rí a fótos tarisznya,
Bíró mondja, parancsolja,
Aki nevet, zálogolja: Csepűűű…

(Felsőtárkány, Heves m.; Nemcsik P. gy. 1971)

A bíró középen áll, igyekszik őket megnevettetni, s az ének végén körülnéz. Ha valaki nevet vagy mosolyog, zálogot kell adnia (a zálogkiváltást lásd a Függelékben). (Vö. MNT I. III Z 1 a.)

Sokféle elemet magába olvasztó játék a sánta pipás. A játék főszereplőjét hívják pipásnak, esetleg bíbicmadárnak vagy kérőnek. Először őt választják ki, majd a többiek libasorban fölállnak vele szemben (93. ábra). A pipás féllábon ugrálva megkerüli a sort, miközben a többiek egyfolytában énekelnek:

Pipám, pipám, pántlikám,

Pipám, pipám, pántlikám,
Elvesztettem a pipám!

(Nova, Zala m.; Vajda J. gy. 1958)

Bíbicmadár, sánta halál!

Bíbicmadár, sánta halál!

{6-639.} (Bag, Pest m.; Hintalan L. gy. 1980)

93. ábra. Sánta pipás

93. ábra. Sánta pipás
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 200 nyomán)

Amikor a sánta pipás visszatér, ismét szembeáll az elsővel, és az megkérdezi tőle:

– Mit keres az úr?
– A leghátulsó legszebb lányt!
– Jöjjön elé!

Erre az előrejön, és a pipás őt kérdezi:

– Min állsz?
– Cserépen!
– Min lebegsz?
– Levélen!
– Nézz föl az égre!
– Oda fölnézek, mert ott angyalok vannak.
– Nézz le a földre!
– Oda nem nézek, mert ördögök vannak!
– Köpj a pipámba! (Elétartja összeszorított öklét.)
– Nem köpök, mert büdös!
(Bag, Pest m.; Hintalan L. gy. 1980)

{6-640.} A bíbic ekkor néhányszor megpörgeti a másikat tengelye körül, közben énekli:

Búvár, búvár, tök a szárán, búvár, tök a szárán!

Búvár, búvár, tök a szárán, búvár, tök a szárán! stb.

(Bag, Pest m.; Hintalan L. gy. 1980)

Ha a felelgető eközben vagy a végén elneveti magát, ördög lesz. Ha komoly marad, angyal. Félreáll egyik vagy másik oldalra, és a játék kezdődik elölről. Amikor már mindenki angyal vagy ördög lett, az angyalok megkergetik, megcsipkedik vagy csak kinevetik az ördögöket. (Vö. MNT I. III C 3.) A felelgetés teljesebb, leánykérésre utaló változata olvasható az MNGy I. kötetében (353–354):

Van-e kendnek szép lyánya?
Van bizony.
Jó sütő-főző-e?
Jó bizony.
Nem korpába habaró?
Nem bizony.
Mék iskolába járt?
A rézbe.
Gyer elő, te legutolsó, legszebbik. Min állsz?
Kövön.
Min lebegsz?
Töklevélen.
Mit ettél ma?
Túrós étket.
Mit ittál rá?
Hideg vizet.
Nézz az égre.
Nem nézek.
Köpj a földre.
Nem köpök.
Tégy a pipámba tüzet.
Nem teszek.
Fordulj egyet, ne nevess!
(Debrecen, Hajdú m.; Illésy Gy. gy. 1861–1871)

A játék központi része a felelgetés, eközben nem szabad nevetni. Aki megállja a próbát, angyal lesz, aki nem, ördög.

{6-641.} REJTŐ-KERESŐ JÁTÉKOK

Ezeknek is sok típusa van: játszhatják őket ketten is, többen is, a kereső lehet egyvalaki vagy két csapat közül az egyik. Ketten játsszák a sima eldugást, mely kisorsolási módként is szerepel (lásd a Függelékben), de egyszerű szórakozási forma is lehet. Az egyik gyerek fölvesz egy kavicsot (vagy más apró tárgyat), háta mögött valamelyik kezébe rejti, majd összeszorított ökleit előremutatja. A másiknak ki kell találnia, hogy melyik kezében van a kavics (vagy más tárgy). Ha sikerül, ő dughat, ha nem, ismét az első játékos dug (vö. MNT I. I B 3 a). A tűz-víz játékúgy érdekesebb, ha többen játsszák. Egyvalakit kiküldenek, majd eldugnak egy tárgyat, amit a bejövőnek meg kell keresnie. A többiek szóval segítik. Ha közeledik hozzá, azt mondják: „Tűz, tűz!”, vagy „Meleg, meleg, forró, éget!”, ha távolodik tőle: „Víz, víz!”, vagy „Hideg, hideg, megfagy!” Ha megtalálja, másvalaki megy ki (vö. MNT I. II C 1 a α). Előfordul, hogy ha nehezen találja meg valaki az eldugott tárgyat, a többiek elkezdik csúfolni

Kisujjam is látja, Csak a vak nem látja!

Kisujjam is látja, Csak a vak nem látja!

(Csesznek, Veszprém m.; Békefi A. gy. 1959)

Kizárólag lányok játéka a csúszda; elsősorban fonóban játszották, tőlük került a kisebbekhez. Szorosan körbe ülnek, hogy a szoknyájuk összeérjen, térdüket felhúzzák.

94. ábra. Csúszda

94. ábra. Csúszda
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 196 nyomán)

{6-642.} Egy középen van, ő a kereső. A körben ülők egy összecsomózott kendőt, esetleg labdát adogatnak a térdük, szoknyájuk alatt kézről kézre: ez a csúszda. Közben énekelnek is:

Itt a csúszda, jár a csúszda, hun a csúszda?

Itt a csúszda, jár a csúszda, hun a csúszda?

(Gádoros, Békés m.; Gábor J. gy. 1957)

A kezét mindenki mozgatja, mintha nála lenne a kendő, hogy így becsapják a keresőt. Annak ki kell találnia, hogy a csúszda kinek a kezében van éppen. Ha eltalálja, cserél azzal, akinél megtalálta. Ha sokáig ügyetlenkedik, a kendővel jó nagyokat ütnek a hátára, majd gyorsan visszarejtik a térdük alá, és mire odafordul, már tovább is adják (94. ábra). Van olyan változat is, mely szerint nem elég meglátni a kendőt, hanem meg is kell fogni: ilyenkor a középső a körben ülök térde alatt keresgél (vö. MNT I. II A 6 b γ).

Az egész magyar nyelvterületen ismert és elterjedt játék a gyűrűsdi. A játszók körbe állnak, egy középen marad, nála van a gyűrű vagy más apró tárgy. A körön kívül is áll valaki. Énekelnek:

Cincin, kalangyűrű, Kiná’ van az aranygyűrű,

Cincin, kalangyűrű, Kiná’ van az aranygyűrű,
Itt csörög, itt pörög, itt adják elő!

(Milejszeg, Zala m.; Vajda J. gy. 1971)

Kullán, kullán gyűrű, Nálad, nálad aranygyűrű,

Kullán, kullán gyűrű, Nálad, nálad aranygyűrű,
Kérdi, kérdi kis fiát, Aranybélű szomszédját,
Itt csörög, ott csörög, Csakugyan is itt van,
Megfőtt a kása, Begyühet a pápa.

{6-643.} (Borsai I. gy.)

Közben az osztó, akinél a gyűrű van, körbe jár, és mindenkinél úgy tesz, mintha a kezébe csúsztatná a gyűrűt (95. ábra). Az ének végén a körön kívül álló bejön a körbe és megpróbálja kitalálni, kinek a kezébe rejtette az osztó a gyűrűt. Akire rámutat, az szétnyitja a tenyerét, mutatja, hogy üres vagy nem. Ha nincs ott a gyűrű, a kereső újra kimegy, ha igen, ő lesz az osztó, akinél megtalálta, az megy ki, a volt osztó pedig beáll a többiek közé. Játsszák úgy is, hogy nincs osztó, hanem zsinegre fűzik a gyűrűt. A zsineget mindenki összeszorított öklébe fogja úgy, hogy az öklök összeérnek. A gyűrűt ide-oda mozgatják, s a keresőnek meg kell találnia. Akinél megtalálja, azzal cserél (vö. MNT I. II A 6 a–b).

95. ábra. Gyűrűsdi

95. ábra. Gyűrűsdi
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 207 nyomán)

A bújócska különböző fajtáit ősidők óta játssza a világ valamennyi népe. Egy 1649-ből való konstantinápolyi török könyv idéz egy, főrangúak közt szokásos bújós játékot; Hollandiában szertartás eredetű. A sima bújócskában a hunyó (humó, kumó) egy kijelölt helyre áll, és megállapodás szerint számol (pl. tízesével százig). Közben a többiek elbújnak csűrbe, padlásra, ház mögé stb. Amikor a hunyó a számolást befejezte, rendszerint elkiált egy figyelmeztető mondókát, például:

Aki bújt, bújt, aki nem, nem, (de én) megyek!
(Gúta, Komárom m.; Harmathné gy. 1971)

{6-644.} Ezután elindul megkeresni az elbújtakat: akit először megtalál, az lesz az új hunyó, a többiek előjönnek, és a következő játékban új búvóhelyet keresnek (vö. MNT I. II A 7 c a).

Az Ipi-apacs csaknem egyezik a sima bújócskával, s változatai szintén általánosan ismertek. A különbség annyi, hogy ha a hunyó meglát valakit, az előre kijelölt „apacsfához” vagy falhoz szalad, ráüt és elkiáltja magát:

Apacs a … (pl. Kis Pista), apacs, apacs, apacs!
(Kiskomárom, Zala m.; Péczely A. gy. 1912)
Egy, kettő, három, ipi-apacs, … (pl. Nagy János)!
(Telkibánya, Abaúj-Torna m.; Bodgál F. gy. 1954)

Óvatosan kell azonban keresnie a többieket, mert ha nem vigyáz, őt is leapacsolhatják, s akkor ismét neki kell hunyni (vö. MNT I. II A 7 c β; III D 4 c).

Két csapatban játszott bújócska a katonázás. Az egyik csapat tagjai hunynak, a többiek elbújnak. Ha a keresők meglátnak valakit, „lelövik”, azaz elkiáltják a nevét, s az kiesik a játékból. Minden elbújt játékost meg kell keresni, s ha mindenkit megtaláltak, cserél a két csapat. Megtörténik, hogy megtévesztésül a bújó csapat tagjai kicserélik a ruháikat. Ha ezzel sikerül a keresőket beugratni, s azok rossz nevet kiáltanak, ismét nekik kell hunyni (vö. MNT I. III D 4 b).

A rabló-pandúr játék elnevezésében és játékmódjában egyaránt a betyárvilágot, a szegénylegényeket és az őket üldöző pandúrokat idézi. A játszók két csapatra oszlanak, egyikben vannak a pandúrok (csendőrök), a másikban a rablók. Általában kijelölik a börtön helyét és azt a játékteret is, ahol a rablók elbújhatnak. A pandúrok keresik a rablókat, s ha egyet megfognak, beviszik a börtönbe, ahol egy vagy több pandúr őrzi őket. A fogságba cipeléshez erő kell, az őrzéshez csak éberség. Ha az elfogott rablónak sikerül elterelnie az őr figyelmét, megszökhet a börtönből. Addig játszanak, míg valamennyi rablót meg nem fogják.

FÜGGELÉK

KIOLVASÓK, KISORSOLÓK

A gyakran együtt játszó, összeszokott gyermekcsoportban többnyire jelentkezés, illetve kijelölés révén dől el, hogy ki lesz a játék főszereplője: „Majd leszek én az anya, te meg legyél a kérő!” A játékok egy részében azonban szükség van kiolvasókra is, főleg a csapatjátékok előtt, amikor el kell dönteni, melyik csapat kezdjen, vagy olyankor, ha egy kellemetlen szerepre nincs vállalkozó. Szűkebb értelemben kiolvasóknak csak a mondókával való kiolvasást nevezzük. A játszók körbe állnak, egy középen áll, és ütemesen mondja, illetve énekli a mondókát. Minden negyedre rámutat egy gyerekre, s akire a mondóka utolsó szótagja esik, az lesz a következő játék főszereplője. A hangsúlyozás minden esetben független a szövegtől, a szavak természetes hangsúlyától. Játsszák úgy is, hogy a gyerekek két összeszorított öklüket tartják előre, arra üt a középső, s {6-645.} amelyikre az utolsó szótag esik, azt az öklöt hátradugják. Akinek mindkét öklét kiszámolták, félreáll, s aki a végére marad, az lesz a főszereplő. A kiolvasóversek világszerte ismertek, a nemzetközi változatok meglepő párhuzamokat és hasonlóságot mutatnak. Fő jellemzőik közé tartozik az erőteljes ritmus és az értelmetlen szavak gyakori használata. A magyar kiolvasóversekben megtalálhatók a szomszéd népek, illetve a magyarországi nemzetiségek nyelvének nyomai is: német, szlovák, szerb, román szavak torzított, elmagyarosított formában. Az átvételek kölcsönösek: az együtt játszó gyerekek átveszik egymástól a jó hangzású, jó ritmusú mondókákat, s az értelmetlenség a legkevésbé sem zavarja őket. Az „Apa, cuka, funda, luka” kezdetű kiolvasóról például Mailand Oszkár megállapította, hogy az tulajdonképpen egy eltorzult formájú román táncszó; az „Egyedem-begyedem” formulát viszont az erdélyi szászok vették át. Igen sokféle kiolvasó mondókát ismerünk a néhány szavasaktól a hosszú láncversekig. Közülük itt csak két példa szerepel annak bemutatására, hogy az általában versikeként ismert kiolvasók eredetileg dallamosak, illetve dallamos hanglejtésűek.

Ekedem-bekedem, bakkecske,

Ekedem-bekedem, bakkecske,
Háromlábú menyecske,
Fölmászott a toronba,
Megkérdezte, hány óra.
Fél tizenhatra, Te vagy az a mafla!

(Kapuvár, Sopron m.; Pölöskei, Nagy, Borsai gy. 1972)

Ándándénusz,

Ándándénusz,
Szórakáténusz,
Szórakátikitaká,
Ajábajá bambusz.

{6-646.} (Válaszút, Kolozs m.; Kallós Z. gy. 1953)

(Vö. MNT I. III A 1.)

Vannak azonban szöveg nélküli, cselekményes kisorsolók is. A kisorsolókat a gyerekek többnyire csapatjátékok előtt használják, ha azt kell eldönteni, melyik csapatkapitány válasszon először játékost, illetve melyik csapat kezdjen. Sokféle változata közül itt csak néhány példát közlünk.

A dugós önálló játékként is előfordul (lásd a rejtő-kereső játékoknál a sima eldugást), de sorsolásra is használják. Az egyik csapatkapitány fölvesz egy apró kavicsot, és háta mögött a kezébe rejti. Ezután két összeszorított öklét előretartja, s a másik ráüt valamelyikre. Ha sikerül kitalálnia, melyikben van a kavics, az ő csapata kezd, ha nem, akkor a másik.

A gyufaszálhúzáshoz egy hosszabb és egy rövidebb gyufaszál, fűszál vagy botocska szükséges. Egyik kapitány az ujjai közé teszi úgy, hogy ne látsszon, melyik a hosszabb. A másik húz, s ha ő húzza a rövidebb szálat, az ellenfél csapata kezd, ha a másikat, akkor az övé.

Régi sorsolási mód a pénzfeldobás. Az egyik csapatkapitány feldobja a pénzt, a másik elkiáltja magát: „Fej!” vagy: „Írás!”, és figyeli, hogy az érme melyik oldalára esik. Ha az kerül fölülre, amit ő mondott, az ő csapata kezd, ha nem, akkor a másik.

A botfogást olyan sportszerű csapatjátékok előtt végzik, ahol a bot játékeszközként szerepel. Az egyik csapatkapitány odadobja botját a másiknak, s az fél kézzel elkapja. Ezután közvetlenül az ő ökle fölött megfogja a másik, efölött megint ő, és ezt addig csinálják, míg a bot felső végéhez érnek. Aki legfelül meg tudja fogni, annak a csapata kezd.

Szintén botos játékok előtt szokásos kisorsoló a botrúgás. A játszók fölállnak egy vonal mögé, botjaikat lábuk fejére támasztják, majd elrúgják olyan messzire, amennyire csak bírják. Akié a legközelebb esik le, vagyis aki a legügyetlenebb, az kapja a kellemetlen szerepet (pl. a csülközésben ő lesz a csősz).

ZÁLOGKIVÁLTÁS

Több olyan játék is van, melyben aki hibázik, büntetésképpen zálogot ad. A játékvezető az összegyűlt zálogokat letakarja egy kendővel, majd egyet megfog és megkérdezi:

– Mit érdemel az a bűnös, kinek záloga a kezemben van?

Valamelyik játszó (vagy ha van bíró, akkor az) „ítél”; erre a játékvezető előhúzza és felmutatja a zálogot. Tulajdonosának meg kell csinálnia, amire ítélték, s akkor visszakapja. Az ítéletek igen változatosak lehetnek. Néhány példa:

{6-647.} – Csókoljon meg valakit!
– Vessen kecskebukát!
– Másszon fel egy fára, és kiáltsa háromszor: „Kakukk!”
– Szaladja körül a házat!
– Énekeljen valamit!
– Táncoljon egyet!
– Utánozzon részeg embert!
– Válaszoljon egy találós kérdésre!

Ha a tulajdonos nem tudja vagy nem akarja megcsinálni, amire ítélték, záloga bent marad. Van, ahol az ilyen zálogokat a bíró külön teszi, s tulajdonosaikra „szigorított” büntetést szabnak ki, azaz nehezebb feladat elvégzése után kaphatják csak vissza.

A JÁTÉKOK TÍPUSRENDJÉRŐL

A magyar népi játékok típusrendjét közlő fejezetünkben a játékok egy elemét, a játékmódot emeltük ki, eszerint rendeztük és közöltük anyagunkat. Nem foglalkoztunk a játékok dallamával, szövegével, történeti áttekintést sem adtunk az egyes játéktípusokról: feladatunknak egy leíró rendszer közlését tekintettük.

Rendszerünk tartalmazza az itt csak a Függelékben jelzésszerűen említett kiolvasókat, valamint a mondókákat is (természet-, növény- és állatmondókák, altatók, csúfolók, vegyes mondókák). Az utóbbiakról azért nem ejtettünk szót, mert ezekről Tátrai Zsuzsanna külön tanulmány készített A gyermekkor költészete címmel, mely a Magyar néprajz V. kötetében jelent meg.

A típusrend azzal a céllal jött létre, hogy a népi játékok minden fajtáját rendszerbe foglalja. A típust úgy határoztuk meg, hogy az egy-egy játék változatainak összessége: egyesek több tucat, mások esetleg csak két-három változatot tartalmaznak, vannak köztük népszerűek, mindenki által ismertek, és vannak periferikusak. Itt természetesen nem tudtunk minden típust közölni, még említeni sem, annál kevésbé, mert a rendszer nyitott, bővíthető, és az új gyűjtések nyomán bővül is új meg új típusokkal. Ezek azonban nem feszítik szét a meglévő kereteket, hanem beilleszkednek a többi közé.

A hasonló játéktípusok típuscsoportokat és tömböket alkotnak: így jött létre a fejezetünkben tárgyalt négy nagy tömb. (A kiolvasókat és a mondókákat szöveg szerint rendeztük.) Egy-egy típusnak a rendszerben elfoglalt helye a többi játékhoz való viszonyát is tükrözi: minél közelebb van egymáshoz két típus, annál több a közös elem bennük. A játékrend kiemeli azokat a vonásokat, melyek összefűzik az egyes játékfajtákat, ugyanakkor azokat is, melyek megkülönböztetik őket. Ilyenformán a tudományos kutatás és a gyakorlati felhasználás céljait egyaránt szolgálni kívánja.